Ha valahol nem akarhatott lenni szerdán Boris Johnson, az a westminsteri parlament alsóháza lehetett, ahová a kormányfőnek a londoni Legfelső Bíróság keddi döntése nyomán kellett New York-ból a tervezettnél korábban visszatérnie. Johnson magát Prométheuszhoz hasonlította az ENSZ közgyűlésén szinte üres ház előtt tartott beszédében. A halandókhoz a tüzet eljuttatott görög titánhoz hasonlóan ő is úgy érzi, büntetésből naponta kitépik a keselyűk a máját, hogy az azután másnap visszanőjön.
A brit közvélemény felfokozott izgalommal várta, milyen következményekkel jár a Legfelső Bíróság történelmi ítélete, mely szerint a parlament felfüggesztése törvénytelen, ezért semmisnek számít. Így szerda délben, mintha mi sem történt volna, folytatódott a parlament ülésszaka. Sokan érezték úgy, hogy elkerülhetetlenül hullaniuk kell fejeknek, noha Boris Johnson gyorsan kijelentette, hogy nem mond le kormányfői pozíciójáról.
Mindenki csalódhatott, aki abban az illúzióban ringatta magát, hogy Boris Johnson bocsánatot kér, amiért az uralkodót és a brit társadalmat félrevezetve rekord hosszúságú időre, öt hétre felfüggesztette a parlamentet. A Legfelső Bíróság történelmi döntésével kapcsolatban mindössze annyit mondott, hogy „helytelen volt a grémium részéről véleményt nyilvánítani egy alapvetően politikai kérdésben a jelenlegi súlyos körülmények közepette”.
Boris Johnson állásfoglalásában össztüzet nyitott a „megbénult” ellenzékre, amiért nem az embereket ténylegesen foglalkoztató problémával, a Brexittel és a kilépés utáni világgal törődik. Elsősorban a Munkáspárt vezetőjét, Jeremy Corbynt vádolta meg, hogy „kész akármilyen áron is figyelmen kívül hagyni a népszavazás eredményét”, miközben a kabinet érdemleges tárgyalásokat folytat Brüsszellel egy az eddiginél előnyösebb megállapodásról. A kormányfő szerint a munkáspárti képviselők „álomvilágban élnek”, nem észlelve, hogy a társadalom nem kér egy második népszavazásból. Csattanóként Boris Johnson kesztyűt dobott a Ház elé: mondván, nyújtsanak be azonnali hatállyal bizalmatlansági indítványt a kormány ellen.
Pedig a magabiztos miniszterelnök előtte több helyről is megkapta a magáét. A látványos ezüst kitűzőjének alakja folytán máris „Pókasszonyként” emlegetett Lady Hale, az Egyesült Királyság legmagasabb rangú jogi testületének elnöke alaposan el is verte rajta a port. Még a Konzervatív Párthoz oly közel álló The Spectator hetilap is, melynek Boris Johnson egykor főszerkesztője volt, lesújtó véleményt nyilvánít a kormányfőről: „Johnson tisztogatást végzett a pártban és lejáratta, megcsúfolta történelmét. A királynő és az ország pártja félrevezette a királynőt és az országot. A törvény és rend pártja megszegte a törvényt, becstelen támadást intézve a parlament szuverenitása ellen. Johnsonnak nyilvánvalóan le kell mondania és a konzervatívoknak el kell veszteniük a következő választást”.
A kormány tagjai közül még ketten szerepeltek le feltűnően a nyilvánosság előtt és konfrontálódtak távozásukat követelő felszólításokkal: Geoffrey Cox legfőbb ügyész és Jacob Rees-Mogg, a kormány és a parlament közötti kapcsolatok felelőse. Előbbi nevéhez fűződik, hogy hivatalánál fogva ő biztosította Boris Johnsont a parlament felfüggesztésének vitathatatlan törvényessége felől. Rees-Mogg pedig a Legfelső Bíróság állásfoglalását a kormány tagjainak jelenlétében „alkotmányos puccsnak” nevezte.
A sztentori hangjával és magabiztos fellépésével tekintélyt kiváltó Geoffrey Cox volt az első miniszter, akit a képviselők beidéztek a sebtében visszarendelt parlament első ülésére. A legfőbb ügyész bocsánatkérés helyett ismételt támadásokat indított a parlament ellen, többször is „halottnak” nevezve, szükségesnek nevezve egy előrehozott választást, hozzátéve, a képviselők jelentős része szeretné megakadályozni a kilépést. A kormányból nemrégiben távozott befolyásos Amber Rudd figyelmeztette Coxot, hogy „ne használjon olyan nyelvezetet, amivel a parlamentet és az embereket szembeállítja egymással”. Politikai megfigyelők gyakran jegyzik meg, hogy Boris Johnson a nép bajnokának szerepében tetszeleg a parlament ellenében.
A legfőbb ügyész fontos bejelentései közé tartozott, hogy a kormány tiszteletben tartja a Legfelső Bíróság döntését és nem tesz kísérletet a kritériumoknak nem megfelelő prorogációra. Eleget fog tenni annak a követelménynek is, hogy az október 31-I kilépési határidő meghosszabbítását kéri az EU-tól, amennyiben október 19-ig nem sikerül új megállapodást elfogadtatni a parlamenttel. Frappáns kifejezései egyikével közölte: „a parlamenti pulykák nem fogják tudni megakadályozni a karácsonyt”, azaz a kormány a közeljövőben ismét előterjeszti az előrehozott választásról szóló indítványát. Nehéz volt nem egyetérteni Sir Keith Starmer, Brexit-ügyi árnyék-miniszterrel, aki „megbocsáthatatlannak” nevezte, hogy öt héttel a határidő lejárta előtt sehol nem tartanak a konkrét tárgyalások Brüsszellel.
