A film felütése: London olyan kicsiben, mint Oroszország. Ez gondolom, irónia volt.
Az, hát. A tréfa arról szólt, hogy Londonban is előfordulnak rejtélyes halélesetek, csak éppen kisebb számban, mint Moszkvában. Ugyanakkor az is tény, hogy rengeteg orosz lakik Londonban és az Egyesült Királyság adózási szempontból mennyország számos gazdag ember számára. A tőke mögött pedig különböző erők állnak.
Rendezőként önt gyávának semmiképpen sem lehet nevezni. Mondhatnám, keresi a bajt.
Nézze, ha beírja a nevemet a Google keresőbe, az első találatok egyike egy lejárató honlap, amit a szcientológiai egyház támogat. Nem csodálom, hiszen a róluk forgatott filmem számukra kellemetlen. Amúgy igaza van, kritikai hangvételű filmeket készítek. A legtöbb esetben ezt elfogadják, hiszen még ma is beszélő viszonyban vagyok Lance Armstronggal. Tény Julian Assange viszont ádáz ellenségnek tart.
Hogyan tud objektív lenni egy-egy témával, szereplővel szemben?
Amikor a vágószobában ülök, olyan filmet képzelek el, amit a főszereplővel együtt nézek. Olyan anyagot kell kiadnom a kezeim közül, amit kapásból meg tudok védeni és indokolni. Mindazonáltal sosem szabad azt sem elfelejteni, hogy a nézőknek kell megfelelnem, nem az alanynak. Ez valóban extrém módon nehéz, mivel ha valakivel hónapokat töltesz együtt, akkor, ha barátság nem is, de egyfajta kölcsönhatás kialakul köztetek, és így komoly munka megtartani az objektivitáshoz szükséges távolságot. Az alanyok sosem szólhatnak bele a vágásba vagy a tartalomba, de ők az elsők, akik betekintést kapnak. Ez volt a helyzet Hodorkovszkij esetében is, és az, hogy eljött a világpremierre, azt jelenti, hogy legalább korrektnek tartja a munkámat.
A film nagy része úgynevezett oral history. Megbízott Hodorkovszkij emlékeiben?
Nem mindig. De ez természetes, nincs olyan ember a földön, aki pontosan emlékszik a múltra. Úgy fogalmaznám meg, hogy ha már valaki leül velem beszélgetni, akkor hajlamos vagyok inkább hinni neki, mint nem, különösen, hogy nem a szembesítés a célom, amikor leültetek valakit a kamerák elé. Viszont alaposan ellenőrzőm, hogy mit mondanak. Hodorkovszkijjal beszéltem azelőtt, hogy elutaztam volna Oroszországba, illetve azután is, hogy visszatértem onnan. Utóbbi alkalommal arról beszéltünk, hogy mit gondol arról, ahogy őt Oroszországban látják, legyen szó rajongókról, ellenségekről vagy a propaganda által megvezetett polgárokról.
De ő tényleg megváltozott a börtönben ön szerint?
Mielőtt bement, a birtoklás vezérelte, miután kijött, a létezés ténye. Ez tény.
Sajnálja őt, amiért tíz évig ült?
Nem. Mint alkotó és ember, gyanúval tekintek a hatalommal és rengeteg pénzzel rendelkező emberekre.
Mit vár el alkotóként egy-egy filmjétől?
Pesszimista vagyok, de reményekkel teli. A világ most nincs a legjobb állapotában, de éppen ezért készítek olyan emberekről filmet, akiknek van erejük és hitük próbálkozni. Korábban ez nem így volt, de egyre inkább észreveszem magamon az idealizmus hatásait.
Mi az, ami, önt személyesen meglepte a Citizen K leforgatása során?
A legnagyobb tanulság számomra az elképesztő sok hasonlóság Putyin Oroszországa és Trump Amerikája között, már ami a politikai struktúrát és annak működését és hatásait illeti. Amikor Moszkvában forgattunk, nem igazán lepődtem meg semmin, mert pontosan olyan, mint bármelyik nagy város a világban: vannak kedvesebb és kegyetlenebb részei is. Ami felnyitotta a szemem, az a szibériai túra volt. Távolodva a fővárostól egyre nagyobb az emocionális kötődés a nagy és erős vezérhez. A populista Putyinhoz, akiben csak azt az ez embert látják, aki Oroszországot újra erőssé tette. Ez nagyon tanulságos: Putyin nem csak egy totalitárius uralkodó, hanem konkrétan sikeres a népe szemében.
Akkor nem véletlen, hogy a Citizen K legalább annyira szól Putyinról, mint Hodorkovszkijról.
Bizony. Ahhoz, hogy Hodorkovszkij sorsát megértsük, muszáj volt megmutatni és elemezni a két figura között kialakult konfliktust és annak kimenetelét. Mind emberi, mind politikai értelemben.
Putyin nem szólal meg a filmben. Kért tőle interjút?
Hogyne. Egyik első lépésem volt, hiszen korábban többször is beszélt nyilvánosan Hodorkovszkijról. A megkeresésemre azonban gyors és határozott nem volt a válasz.
Mit kérdezett volna tőle?
Semmi olyasmit, amivel el lehet térni a lényegről. Nem a hangzatos kérdés a legjobb kérdés. Azt kértem volna tőle, mesélje el, mi történt pontosan közte és Hodorkovszkij között 2013, illetve, hogy szerinte ki juttatta őt börtönbe.
Bevágott egy zseniális jelenetet, amelyben egy kisiskolás azt kérdezi egy tévé show-ban Putyintól, hogy melyik volt a legszomorúbb pillanat az életében. A válasz pedig az volt, hogy a Szovjetunió összeomlása.
Triviális reakció, hiszen akkor volt utoljára Oroszország nagybirodalom. Ő pedig azt építi újra. Mármint nem a kommunizmust, hanem a birodalmat.
Mit gondol, miért kezdenek manapság újra divatba jönni a diktátorok?
Mert elképesztően ügyesen tudják manipulálni az embereket a nacionalizmus büszke érzetét kihasználva, hogy félelmet generáljanak más vallású, bőr színű vagy kultúrájú emberekkel szemben. Ez az alapszint. Mindemellett a politika szoros köteléket alakított ki a gazdasági szereplőkkel, erről a korrupcióról pedig nem tudósít senki, mert a médiák is az ő oligarcháik tulajdonában vannak. Látszólag minden rendben van, a gazdaság jelentősen erősödik, persze látszólag, mert nincs versenyhelyzet, de a kommunikációban csak a sikerek jelennek meg. Oknyomozó filmrendezőként azzal kell szembesülnöm, hogy olyan témákat boncolgatok, amelyekről tudom, hogy sokszor az igazságtól igen távol állnak a hivatalos verziók. Én tudom, hogy hazugság, ők tudják, hogy hazugság, csöndben, a sorok között pedig megüzenik, hogy menjek a francba. Azért ez az egész kétségbe ejtő.
Donald Trumpról nem akar filmet készíteni?
Próbálkozom már egy ideje. Fogalmazzunk úgy, hogy az adatgyűjtés időszakában vagyunk.
