Az egyik legnagyobb amerikai rendező Budapesten született. Kertész Mihály 1912–1919 között negyvennél több filmet forgatott Magyarországon, mégis elégedetlen volt a hazai lehetőségekkel. Jack Warner 1927-ben állandó munkatársnak szerződtette a Warner Brothershez. Kertész, már Michael Curtizként, gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmipar követelményeihez. Termékeny alkotónak bizonyult: csak Hollywoodban több mint száz film – például a Robin Hood, a Hét tenger ördöge, a Mildred Pierce – fűződik a nevéhez. Legismertebb műve természetesen a Casablanca, melyért 1944-ben elnyerte a legjobb rendezés Oscar-díját.
A fiatal rendező, Topolánszky Tamás Yvan a legenda után eredt a Curtiz című első, egészestés művében. Tegyük hozzá rögtön: ez igazán vakmerő vállalkozás, mivel itt tulajdonképpen nem kevesebbet, mint Hollywood aranykorát kellett rekonstruálnia. Topolánszky azonban bölcsen úgy döntött: nem a látványban kell grandiózusnak lennie, hanem a karakterábrázolásban. A filmben nem is a cselekmény a legfontosabb – a téma: Kertész forgatja élete legfontosabb művét –, hanem az, hogy az embert igyekszik megfejteni. Noha egy-egy jelenetben erősen érződik, hogy az alkotók rajonganak, de minimum tisztelik Kertészt, mégiscsak voltak annyira bátrak, hogy nem hősmítoszt, vagy szépelgő portrét készítettek. Egyértelműen hűek akartak maradni a legenda sötét oldalához, jelesül, hogy Kertész nem a legkedvesebb emberek közé tartozott cinizmusával, lekezelő stílusával, és azzal a gyengéjével, hogy zseni létére igen rosszul beszélt angolul. Különösen akkor keverte bele a magyar szavakat az angolba, amikor dühös volt, és ez igen sokszor előfordult. Persze, ilyenkor előkerült az a bizonyos kisgömbőc is a keserű likőrrel.
Hajlok arra, hogy mindent elhiggyek Topolánszky Tamás Yvannak és a címszerepet alakító Lengyel Ferencnek – utóbbi még talán sosem láttam ennyire átütőnek, nagyon átszellemült a játéka. Különleges, hogy ugyanazokkal a vizuális trükkökkel, forgó kamermozgásokkal tud a rendező működőképes mozit készíteni, mint amelyekkel Kertész igyekezett annak idején elérni a hatást. Nem vágyik nagyra, így nem is tud nagyot hibázni. Bölcs döntések sorozata.
Nagy kérdés azonban, hogy a cselekményt dramaturgiailag csak részben előre mozdító nagy találkozás – amikor színre lép Kitty (Dobos Evelin), Kertész Pesten felejtett „nagylánya” – mennyire tesz jót magának az ábrázolt imázsnak. Mert ugyan elindulnak a klasszikus drámai folyamatok, de patthelyzet alakul ki: egyrészt Topolánszky ad egy reményszálat Kertész kolerikus énjének, ám amikor már azt hisszük, hogy végre egy embert (is) látunk vásznon, kiderül, hogy csak csalóka látszat volt. Kertész elveszett, Curtiz örök.
