„Azt már meséltem, hogy egy börtönben tanultam meg magyarul?” – kérdezi mosolyogva Sebastian, amikor a budai palacsintázóban leülünk beszélgetni. Azért éppen ott, mert alig pár percre van a munkahelyétől, a Máltai Szeretetszolgálat központjától, és ugye ott a metró, neki meg sietnie kell haza, a város másik végébe. „Eszter és Zéta már otthon van, és nem akarok elkésni” – teszi hozzá magyarázólag, miközben látszólag teljesen elfelejti a börtönt és a magyar leckéket. De persze nem felejti el. Sebastian Santos – különös akcentusa, állandóan vidám arckifejezése és rendezetlen fürtjei ellenére – nagyon is összeszedett és rendszerető ember. Bár az élete – Buenos Airestől Budapestig – olyan, mint egy csapongó regény.
Abban az évben, amikor mi éppen rendszert váltottunk, Argentínában tombolt a hiperinfláció nevű sorscsapás. A vállalkozások és maguk az argentinok is sorra mentek tönkre, aki csak tehette, máshol próbált szerencsét. Az akkor alig 22 éves Sebastian pedagógusnak készült, de gyorsan átlátta, hogy odahaza egy ideig biztosan nem él meg a szakmájából. Márpedig egy 22 évesnek minden azonnal kell, úgyhogy a két legjobb barátjával átjöttek Európába. Az egyik srác Rómában, a másik Párizsban telepedett le. Ő Barcelonát szemelte ki, egyrészt, mert Spanyolországban nem voltak nyelvi nehézségei, másrészt, mert akkori barátnőjének az édesapja ott élt.
Egy egzotikus Húngaro
Sebastian szülei felemásan viszonyultak a fiú kalandjához. Édesanyja – mint mindig mindenben, ezúttal is – támogatta. Apja viszont, aki Spanyolországban született, és szívből gyűlölte a spanyolokat, akik a kis galíciai faluban állandóan lebecsülték őt, a félárva gyereket, hevesen ellenezte a dolgot. Mindez nem zavarta a fiatalembert, aki még egy kamu esküvőre is hajlandó lett volna a barátnőjével, csak hogy megszerezze a spanyol állampolgárságot. Végül aztán minden másképp lett: az esküvő elmaradt, de Sebastian – két évre rá – mégis megszerezte a hőn áhított papírokat. Addig illegálisan dolgozott. Mindent elvállalt, ahogy az illegális bevándorlók szokták: sofőrködöt, volt kőműves és rakodó. Közben sikerült honosíttatnia a diplomáját, és elkezdhetett tanítani. Aztán továbbtanult. A sors úgy akarta, hogy antropológiát hallgasson a barcelonai egyetemen. És ugyanez a sors akarta azt is, hogy ott találkozzon egy magyar lánnyal, Eszterrel. Eszter eredetileg közgazdásznak tanult Budapesten, de az egyetem befejezése után bejelentette, hogy őt inkább az antropológia érdekli. És mivel a két tannyelvű gimnáziumban jól megtanult spanyolul, nem volt kérdéses, hogy álmai városába, Barcelonába megy. „Ez lázadás volt, a szülők tudták ezt, de úgy gondolták, hogy majd elmúlik – meséli Sebastian. – Két hónapot adtak neki, amiből végül négy év lett.” A szőke magyar lánynak minden csodálatosan egzotikus volt Spanyolországban, de valószínűleg a legegzotikusabb a sötét bőrű, titokzatos fiú, akibe rögtön beleszeretett. „Hát színesnek elég színes voltam, minden szempontból” – mondja nevetve Sebastian. Amíg a többi egyetemista gyerek egész nap a könyvtárban lógott, ő dolgozott. Egy csomó gyanús figurát ismert a városban, elég mozgalmas életet élt. Tanított például egy börtönben, ahol elmesélte, hogy összejött egy magyar lánnyal, csak azt sajnálja, hogy nem tud egy szót sem magyarul. Majd én tanítok neked magyart – mondta egy „kolléga”, egy igazi nehézfiú, aki gyilkosságért, rablásért és még ki tudja, miért töltötte jól megérdemelt szabadságvesztését. A fiú büszkén jegyzetelt, aztán a bérelt kis lakásban előadta magyar tudományát a magyar lánynak. De hát ez nem magyar! – mondta Eszter. – Ez valami halandzsa. Sebastian másnap dühöngve vonta kérdőre a botcsinálta nyelvtanárt, aki váltig állította, hogy vele a nagyikája mindig így beszélt otthon. Később kiderült, mi is történt. Spanyolországban van egy cigány csoport, akiket Los Hungarosnak, vagyis magyaroknak hívnak. „Ez a gyerek talán lovárit beszélt, de ő azt hitte, hogy magyar. Spanyolországban és néhány latin-amerikai országban a magyar és a cigány ugyanaz. Van is egy klassz cigány énekes csaj, La Húngara, majd nézd meg egyszer, fent van a YouTube-on!”
Amikor Eszter végzett az egyetemmel, összepakolt, és feltette a nagy kérdést Sebastiannak: jössz? „Az antropológusok szeretik a kihívást és a kalandot. Az egyetem végén ezért mennek olyan helyekre, mint Afrika vagy Indonézia. Én a nagyobb kalandot választottam, és jöttem Eszterrel Magyarországra.”
A zokogó marxista és a karácsonyfa
2004-ben érkeztek Budapestre. Sebastian akkor már megfordult néhányszor Magyarországon – rendesen be lett mutatva a meglepett szülőknek –, de ez most más volt. Új élet, új nyelv, új szokások, új család. Tanítani kezdett. Egy alapítványi iskolában vállalt tanácsadói munkát, ahol nagy becsben tartották a „spanyol” fiút. „Minden, ami jött nyugatról, jó volt. Nem kellett bizonyítanom, hogy jó tanár vagyok, elég volt, hogy Spanyolországból jöttem. Integrált tanítás, új módszerek. Amit mondtam, megcsinálták.” Aztán egy év után váltott, átment a főváros egyik legnépszerűbb alapítványi iskolájába, a Lauderba, ahol hét évet töltött. Imádott tanítani, és a tanítványai is szerették a „furcsa akcentussal beszélő latin pasast”. Hogy tanult meg magyarul? – kérdezem. „Én nem tanultam meg, még most is csak tanulok – válaszolja. – Volt egy megállapodás Eszterrel. Hétvégén csak magyarul beszélünk. Én nagyon élveztem, ő kevésbé. Az első időkben mentünk valahova autóval, ő mondta, forduljak balra, én meg mentem jobbra. Nagyon ideges volt, de én akartam tudni magyarul. Mondjuk kétszer annyi idő alatt értünk mindenhová, de ma már biztosan tudom, melyik a balra.”
Az első karácsony Eszter családjánál is emlékezetes. Az ateista fiú sírni kezdett, amikor a csillogó karácsonyfa alatt felfedezte, hogy neki is hozott ajándékot a Jézuska. „Na, mi van, te marxista, elsírod magad egy karácsonyi énektől?” – húzta Eszter. Igazság szerint nem az ének, a kötelező zakó vagy az ajándék miatt zokogott, hanem mert hosszú évek óta először érezte egy családban otthon magát.
Amikor eljött a Lauderból, már családfenntartó volt: időközben megszületett a fiuk, Zéta, szóval több pénzre volt szüksége. Az iskola nem akart vagy nem tudott többet fizetni, így új állás után kellett néznie. „A feleségem a menedzserem, ő talált egy hirdetést, hogy a Vöröskereszt szociális munkást keres.” Később kiderült, hogy a szociális munka még a tanárságnál is rosszabbul fizet, de Sebastian – mint már írtuk – kellően kalandvágyó volt, úgyhogy belevágott az utcai munkába.
Hajléktalanok, menekültek és egy szelet csoki Zétának
„Kőbányán, hajléktalanokkal kezdtem. Kemény meló volt és főleg koszos. Nem beszéltem jól magyarul, a bácsik és a nénik az utcán furcsán néztek rám. Én voltam a furi figura, aki foglalkozik velük, de jó volt a csapat, hamar belejöttem.” Sebastiannak nem volt új az utcai munka. Még Barcelonában, antropológushallgatóként dolgozott egy projektben. Egy építővállalat megbízásából cigányokat kellett meggyőznie arról, hogy hagyják el az otthonaikat. „Nagyon utáltam, mert tudtam, hogy az egész a profitról szól, nem az emberekről. Egyszerűen kellett a hely az új házaknak. Abba is hagytam hamar” – mondja. A pesti munkát viszont egyáltalán nem hagyta abba. Szép lassan része lett a kőbányai hajléktalanok mindennapjainak. Akik egy idő után rájöttek, hogy ügyes-bajos dolgaikkal érdemes a vidám argentinhoz fordulni, mert ő elég lelkes, hogy elintézzen ezt-azt. „Egyszer egy romániai magyar férfinak szereztem valami pályázati pénzt, hogy hazamehessen elintézni a papírjait, aztán kivehessen egy albérletet. Semmire sem volt garancia, de ő visszajött, szerzett munkát és lakást is. De az ilyen sikersztori nagyon ritka. Az utcáról nemigen kerülnek lakásba a hajléktalanok.”
2015-ben, a menekültválság kellős közepébe csöppent vissza egy nyaralásból. „Rémülten láttam, hogy mindenfelé emberek hevernek az utcán, az aluljáróban. Kérdeztem a főnökömet, mi ilyenkor a protokoll? Azt mondta, erre nincs protokoll. Nem a mi dolgunk. De azért csináltuk, amit tudtunk. Hordtuk a kaját, a pokrócokat, a vizet. A központból hivatalosan semmiféle segítséget nem kaptunk. Tudod, mi volt a legnehezebb? A hajléktalanokkal kapcsolatban megvolt a napi rutinunk: ez a bácsi itt szokott feküdni, abban a parkban ott bújnak össze. Egyik nap volt a fürdés, a másik nap vittünk ruhát. De ezek az emberek állandóan mozgásban voltak, nem volt egy fix pont az életükben. De a legfurcsább mégis az volt, hogy a saját hajléktalanjaink elkezdtek menekültellenes dumákat lökni. Nekem panaszkodtak, mondván, hogy nekünk, magyaroknak miért kell eltűrnünk, hogy mindenféle idegen idejöjjön? Mondtam nekik, hogy hé, én sem vagyok magyar, velem is bajotok van? Mire ők: „Á, te más vagy!” Zétával mindennap a Keleti aluljárón át mentek az iskolába. Előfordult, hogy a sovány, kreol bőrű kisfiúnak kedves segélymunkások csokit, szendvicset, üdítőt adtak. „Apa, ezt most miért?” – kérdezte Zéta. „Ne törődj vele, ha adják, köszönd meg” – mondta ilyenkor Sebastian.
Aztán két évig dolgozott a Budapesti Módszertani Szociális Központban. Ez az „állami” intézmény foglalkozott egy darabig a már befogadott menekültek beilleszkedésével. „Nagyon jó munka volt. Végre hasznát vettem a nyelvtudásomnak, volt pénz, koncepció, minden. Aztán megjelent néhány cikk, hogy van itt egy szervezet, amelyik pénzzel tömi a migránsokat, és néhány héttel később már nem volt pénz az újabb projektre.” Megint állást kellett keresnie. A „menedzsere” így akadt rá a máltaiakra, akik egy új projekthez kerestek munkatársat. Imádja a munkáját, pedig még mindig nem keres annyit, mint annak idején nyelvtanárként.
A rendőrök néha őt is menekültnek nézik. Néha hajléktalannak. Máskor meg cigánynak. Mikor hol dolgozik. „Nem szeretem a rendőröket. Diktatúrában nőttem föl, volt okom félni tőlük. Eszter már megszokta, hogy ha valahol igazoltatás van, engem kapnak ki először. Ilyenkor mindig mondom, menjetek csak nyugodtan, mindjárt jövök én is.”
Magát argentinnak, Magyarországot az otthonának tartja. Ha a fiát, Zétát kérdezik, ő azt mondja: félig spanyol, félig magyar. Mind a kettőre büszke. Néha felmerül, hogy máshol éljenek, de Eszter maradni akar. Neki meg már ez az otthona. Szóval maradnak.
