A londoni polgármester arra emlékeztet a 2. világháború kitörésének 80 évfordulóján, hogy ismét támadás alatt áll a liberális demokrácia, és az a veszély fenyeget, hogy elfelejtik, illetve ami még rosszabb: átírják a 85 millió áldozatot követelő egykori világégés tanulságait. A vendégkommentárban Sadiq Khan, aki ma jelen lesz Varsóban a jubileumi megemlékezésen, rámutat, hogy fenyegetésnek vannak kitéve olyan értékek, amelyek meghatározzák a nyugati demokráciákat, kezdve a jogállamtól és az igazságszolgáltatás függetlenségétől, egészen a szabad sajtóig és az eleven civil társadalomig. Sebezhető kisebbségeket gyakran ördögnek állítanak be és bűnbaknak nyilvánítanak az adott ország minden bajáért. Bőven kapnak a menekültek, a színes bőrűek, a melegek és a zsidók. Éppen akkor, amikor megerősödőben vannak szélsőjobbos mozgalmak és pártok, ráadásul észtveszejtő sebességgel. Ezt leginkább Trump tüzeli, a fehér nacionalizmus atyamestere.
Európában követik a példát, Salvinitól Le Penig, amikor hatalmuk növelésére próbálják kihasználni a megosztottságot. Orbán Viktor módszeresen felszámolta a bíróságok és a média önállóságát, utóbbit naponta kirohanások érik az amerikai elnök és más szélsőséges vezetők részéről a világban. És Lengyelországban hasonló a helyzet. A PiS fokozatosan csúszott a szélsőjobb felé. Ez nem azt jelenti, hogy újra éljük a 30-as éveket, de a jel ott van a falon. Ám ha most lépünk, akkor még lehet más utat is választani. Szembe kell szállni azokkal, akik hamis híreket terjesztenek. Orvosolni kell a közelégedetlenség okait, elismerve az országok közti gazdasági egyenlőtlenségeket, amit csak súlyosbít a fenyegető környezeti katasztrófa.
Mindez elősegítette a migrációs válságot, ám nem lehet nemzetállami keretekben megoldást találni rá. Egyben küzdeni kell mindazok ellen, akik politikai célból át akarják írni az emberi történelem legsötétebb időszakát. Nagy-Britanniának e harc élére kell állnia.
A kommentár arra emlékeztet a mai, szélsőjobboldali áttöréssel fenyegető kelet-németországi tartományi választások előtt, hogy az AfD és a hasonló erők mindenütt a szabadságot hirdetik, ám valójában egészen mást akarnak: megosztást, bezárkózást és kirekesztést. A csapda receptje persze olyan régi, hogy visszaköszön. A világban a fasiszták eddig is közös függetlenséget ígértek. A mai idők Trumpjai szemrebbenés nélkül politikai megfontolásokból hangoztatják a szabadság szükségességét. Orbán Viktor a múlt héten kijelentette, hogy a határkerítésre azért van szükség, nehogy a muzulmán menekültek a szabadságot fenyegessék. De Salvini, Boris Johnson, Bolsonaro, egytől egyik szintén „szabadságharcosok”.
De mit jelent ez a szabadság? Hogy szabad nem szolidárisnak lenni és nacionalista módon gondolkodni? Egy demokráciában senkinek sincs joga megszerezni egy országot, még a többségnek sem, hát még egyes embereknek. El kell érni, hogy ne lehessen bemagyarázni a társadalom részeinek: gyámra van szükségük, mert ily módon kiszolgáltatottakká válnak. Ám ott valami nagyon nincs rendjén, ha a jobboldal választást tud nyerni az egyenjogúsítás és a függetlenség jelszavával.
A következő Bizottság egyik legfontosabb posztjának várományosa meg akarja akadályozni, hogy az unión belül még jobban elmélyüljenek az árkok a Kelet és a Nyugat között. A dán Vestager szerint ehhez az első lépés, hogy tisztességesen vitassák meg, hol tévedtek a régi tagállamok. Mint mondja, nem szabad ujjal mutogatni a kelet-európaiakra és azzal vádolni őket, hogy nem szolidárisak, hálátlanok, sőt, egyáltalán nem is demokratikusak. Úgy véli, már az melléfogás, ha valaki egységes tömbnek veszi ezek az országokat, hiszen Lengyelország pl. erősen különbözik Magyarországtól. Ám elismeri, hogy ebbe a hibába a rendszerváltás után ő maga is beleesett. És nem szabadna, hogy az EU első- és másodosztályú tagok klubja legyen. De tudomásul veszi, hogy Keleten sokan úgy érzik, nem igazán tartoznak az unióhoz. Csakhogy éppen itt kellenek hidak.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem kell eleget tenni a jogállami normáknak. És ha felmerül, hogy valahol megszegték ezeket az elveket, akkor meg kell indítani a megfelelő eljárást. Ám nem szabad csupán a keletieket pellengérre állítani és úgy tenni, mintha másutt nem volnának kétes fejlemények.
New York Times/Washington Post/AP
80 évvel a 2. világháború kezdete után az emlékezet mocskos csatamezőjén zajlanak az események. Kelet-Európában ugyanis sokan úgy érzik, hogy a nép szenvedéseit sosem ismerték el megfelelő formában, illetve hogy egykori érdemeik igazságtalanul merülnek feledésbe. Ezt azután politikusok kiaknázzák a nacionalizmus új korszakában. A térségben, a Baltikumtól Magyarországig, a szürke sok árnyalata van jelen: hősies ellenállás, mártírság, de kollaboráció is, amit azután a szovjet felszabadítás követett. Ezért azután sokféleképpen lehet emlékezni a történtekre. A mai varsói ünnepségről feltűnő módon hiányozni fog az orosz elnök, akit nem hívtak meg a Krím megszállása miatt. Meg azért sem, mert Oroszországban az utóbbi években rehabilitálni igyekeznek a sztálini időszakot.
Egy Kreml-közeli orosz politikus úgy látja, kudarcot jelent Lengyelország számára, hogy Trump a hurrikánra hivatkozva lemondta a látogatást. Azt pedig jelentős melléfogásnak minősítette, hogy Putyin sem lesz jelen. Igaz, Oroszországban ismét él az a tétel, hogy Moszkva nem felelős a háború kirobbanásáért, mert az úgy indult, hogy Németország 1941-ben rátámadt a Szovjetunióra. A héten egy orosz kormányzati propagandaanyag igyekezett kedvező fényben feltüntetni a Molotov-Ribbentrop-paktumot.
Ivan Krasztev szerint a Nyugat attól tart, hogy egyre inkább hasonlít a mai Oroszországra, ezért igézi meg annyira Putyin. A neves bolgár politológus azt még megértené, ha Kínától félne ennyire a világ, hiszen az fejre állít mindent, ezen felül nagy, befolyásos, tele van új ötletekkel, becsvágyó, felszálló ágban halad – és illiberális. Csakhogy az amerikaiak és az európaiak azt gondolják, hogy ami ma az oroszoknál történik, az holnap megeshet a nyugati demokráciákban is. Merthogy a fejlett világ a válságok hatására elvesztette az önbizalmát. Ugyanazokkal a gondokkal és aggályokkal küszködik, mint az orosz társadalom. Nem a feljövő tekintélyelvűség, hanem az bénítja meg a liberális gondolkodásmódot Nyugaton, hogy elmosódik a határ a demokrácia és az autokrácia között. Hiszen pl. mi a különbség az orbáni Magyarország, illetve Trump Amerikája között? Biztos, hogy még mindig liberális demokráciában élünk? Amikor manipulál bennünket a nagytőke és az új technológia?
Putyin ma ugyanazt a stratégiát alkalmazza, mint a liberálisok 1989-ben, amikor arról igyekeztek meggyőzni a Keletet, hogy itt az ideje eltemetni a szocializmust. Csak az orosz államfő most a liberalizmus idejétmúltságáról győzködi a nyugati közvéleményt. Nyugtalanító hatalma nem orosz sikereken, hanem azon az állításon alapszik, hogy ő – vesztesként – jobban érti a jövőt, mint a győztesek. Mostanában már a mindentudó próféta köntösét ölti magára, a liberális korszak túlélőjeként beszél, nem valamely ideológia képviselőjeként. Őskonzervativizmust prédikál, de az orosz társadalom minden, csak nem konzervatív.
Sok nyugati liberális számára Oroszország elrettentő példa arra, hogy a látszólag kedvező homlokzat mögött mennyire nincs demokrácia. Hogy a kormánypárt nem szenvedhet vereséget. De nem lehet, hogy a populizmus felemelkedése azt jelzi Nyugaton: közeledik egymáshoz a demokrácia és a tekintélyelvűség? Az orosz rendszer azt is ékesen mutatja, hogy a társadalmak mind inkább hajlandóak elfogadni a fokozódó gazdasági egyenlőtlenségeket. Ám a moszkvai tüntetések tanúsítják, hogy orosz földön megkezdődött az átmenet a Putyin utáni rendszer felé. Az elnyomó intézkedések pedig a hatalom pánikját tükrözik. De azért az elnöknek abban igaza van, hogy a liberálisok nem diktálhatnak a jövőben. Ezzel együtt a liberalizmusnak nincs vége. mert válságban van ugyan, de továbbra is igencsak elterjedt a világban és az opció nem az illiberalizmus.
