Egyre valószínűbb, hogy az idei Halloween estéjén a Boris Johnson fejéről mintázott töklámpással bóklásznak majd az angol gyerekek a szomszéd házak között, némi édességért tartva a markukat, a régi népszokásnak megfelelően. Akkor éjjel minden jel szerint tényleg megszűnik az Egyesült Királyság európai uniós tagsága.
Az előállt helyzetre nincs megnyugtató megoldás. A bő három évvel ezelőtti népszavazáson mintegy 52 százalék volt a kilépés mellett. Az elöregedett „szuverenisták” egy része azóta elhalálozott, az Európa-pártibb fiatalok újabb korosztálya pedig elérte a szavazóképes életkort, így lehetséges, hogy egy ismételt referendumon a maradás mellett foglalna állást mintegy 51 százalék. Édesmindegy: a törésvonal két, nagyjából egyenlő részre osztja a brit társadalmat, és a szakadék fölött nem ível híd. Olyan nincs, hogy „csak egy kicsit kilépni”.
A brit demokrácia évszázadok óta szorgosan locsolt, harsogóan zöld füvén a miniszterelnök megkérte II. Erzsébetet, hogy függessze fel a parlamenti ülésszakot október közepéig. A király/királynő, mint azt tudjuk, „uralkodik, de nem kormányoz”, tehát a miniszterelnök szava szent, a Tisztelt Ház már fel is függesztetett. Ami egyébként ősszel elég gyakori, de csak a három nagy párt kongresszusának idejére szólóan. Idén az első, a liberális demokratáké szeptember 14-én kezdődik, a sort pedig az október 2-án véget érő konzervatív kongresszus zárja. Tavaly a pártkongresszusok után hat, 2017-ben öt nappal már újra ülésezett az alsóház. A mostani felfüggesztés ennél jóval hosszabbra nyúlik.
A Brüsszellel való megállapodás nélküli „kizuhanás” ellenzői most a parlamentarizmus arcul csapásáról beszélnek, mert így szerintük nem lesz idő megvitatni a lehetséges alternatívákat. Az arcul csapás vádja megáll, de aki hangoztatja, attól azt is meg kell kérdezni, milyen alternatívát kínálnak a tehetetlenkedő időhúzás kevéssé magasztos célkitűzésén túlmenően azok, akik a nyári szünet előtt sorra szavazták le az összes elképzelhető megoldási variációt.