Zsidó menekültből államférfi és hadvezér – a középkori Európában. Szinte hihetetlen, de a mór Hispániában még ez is megtörténhetett. Sámuel ibn Nagrilla hatalmas muszlim seregnek parancsolt, Granada ura lett, miközben tudósként és héber költőként is tisztelték.
Történetünk a XI. század elején játszódik – nagyjából egyidőben a magyar államalapítással és Szent István uralkodásával –, amikor a mórok már háromszáz éve uralták Ibériát. A Córdobai Kalifátus meghódította a hatalmas félszigetet, a Mediterráneum vezető hatalmává emelkedett, s egyedülálló kultúrát, szellemi életet hozott létre. Csupán az Ibériai-félsziget északi peremsávjában maradtak keresztény államok. Az arabokat, akárcsak annak idején a rómaiakat, nem csábította a hűvösebb éghajlatú vidék, ahol az olajfa sem terem. Beérték azzal, hogy megsarcolják a kis vazallus királyságokat.
Ám Córdoba aranykora az ezredfordulón után véget ért, al-Andalusz darabokra hullott. Az egységes kalifátus romjain versengő muszlim kisállamok alakultak (Sevilla, Granada, Toledo, Málaga, Zaragoza és még vagy két tucatnyi kisebb-nagyobb úgynevezett taifa). Ezek jobbára egymás ellen harcoltak, keresztény zsoldosokat felbérelve. Viszályaik, intrikáik, gyakran változó szövetségeik a reneszánsz Itália városállamait idézik. Hasonló volt a helyzet a keresztény északon is, ahol León, Kasztília, Navarra, Aragónia viaskodott a vezető szerepért.
Ez a „mozaik-Hispánia” nem a vallásháborúk világa volt. Anderle Ádám, a néhány éve elhunyt jeles történész szavaival: „A mór arisztokrácia és a keresztény államok urai között családi kapcsolatok is bonyolították a helyzetet, s az a benyomásunk támadhat, hogy ezekben az évszázadokban nem a keresztény–iszlám szembenállás, hanem a feudális urak érdekei és praktikái szabályozták az együttélést és a konfliktusokat a félszigeten.” E korban futotta be szédítő karrierjét egy zsidó fiatalember.
Egy polihisztor pályája
Sámuel ibn Nagrilla (993–1056) alig múlt húszéves, amikor menekülnie kellett Córdobából. A lenyűgöző szépségű, gazdag várost – egy kortárs arab utazó a két nagy birodalmi központhoz, Konstantinápolyhoz és Bagdadhoz hasonlította – ekkorra már feldúlták, s a zűrzavar nem kedvezett a békés életnek. Sámuel ifjú éveiről keveset tudunk, ám biztosra vehetjük, hogy kiemelkedően értelmes volt, jó oktatást kapott. A feltevést, hogy egy fekete rabszolganő gyermeke lett volna, a bizonyíthatatlan legendák közé sorolják a kor szakértői.
Granadában telepedett le. Talán kereskedni kezdett, esetleg írnoki munkát talált – könyvek másolására, miniatúrák rajzolására volt igény a fényes kulturális központban. A hagyomány szerint csodás kalligrafikus kézírásával hívta fel magára a figyelmet. Tökéletesen írt, olvasott, beszélt arabul, héberül, latinul. A sokoldalú fiú értett a csillagászathoz is, a hold- és napfogyatkozások előrejelzésével nagy tekintélyre tehetett szert. A helyzet kedvezett a tehetséges, maga erejéből felkapaszkodó self-made man-nek. Pár éven belül már a granadai uralkodó, Hábuz király szolgálatában állt.
Csakhamar kiderült, hogy matematikai ismeretei prózaibb módon is hasznosíthatók: az adószedés felügyeletével bízták meg. Reformjai hatalmas bevételt hoztak az udvarnak. Nem csoda, hogy bizalmi ember lett, tanácsadó és személyi titkár, egyre magasabb tisztségekben. A nagyvezírségig vitte, az ország második emberévé emelkedett. A Hábuz halála utáni trónviszályokban az uralkodó kisebbik fia mellé állt. Jó lóra tett? Valószínűbb, hogy az utód, Badisz tett jó lóra, amikor hozzá fordult támogatásért – Sámuel addigra, két évtizedes szolgálata alatt megszerezte az irányítást az államapparátus fölött.
Az új királynak nem kellett sokat vesződnie az államügyekkel, kedvére élvezhette az életet palotájában, népes háreme és udvari muzsikusai társaságában, pompás mulatságokkal és lakomákkal. Nem rekonstruálható pontosan, de elképzelhető, hogy az uralkodót egyfajta luxus házi őrizetben tartották, miközben 1038-tól gyakorlatilag a „királycsináló” Sámuel, az egykori menekült lett Granada teljhatalmú ura. Erre utal, hogy héberül Hannágid (herceg, fejedelem) néven emlegették.
A könyvek szerelmese
Granada és Sevilla, a két legerősebb taifa vetélkedése háborúkba torkollt. Sámuelnek hadvezérként is helyt kellett állnia. Zsoldosokból és rabszolgákból profi sereget szervezett, amelynek élén nagy győzelmeket aratott. Ő lett a leghíresebb zsidó hadvezér a római kor óta, jegyzi meg Norman Roth történész. De nem szerette a katonásdit, erről versei tanúskodnak. Nincs abban semmi hősies, a megbokrosodott lovak, záporozó nyilak és dárdák leírása inkább ijesztő. Egy négysorosában a háborút nőhöz hasonlítja: fiatalon minden férfit elcsábít, de vénségére szenvedés és gyász veszi körül.
Olyan ember írta ezeket a költeményeket, aki a csatamező helyett szívesebben töltötte az időt könyveivel. Sámuel ibn Nagrilla polihisztor volt, az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint „Talmud-tudós, nyelvész, filológus, költő, hadvezér és államférfi”. Szerelmes verseket, nyelvészeti munkákat, jogi tanulmányokat, bibliamagyarázatokat írt. Az övé volt al-Andalusz egyik legnagyobb könyvtára, mecénásként sok művészt támogatott. Nevét ismerték és tisztelték a zsidó közösségek írástudói Jeruzsálemtől Alexandriáig, Szicíliától Bagdadig. Fia a híres kairouani (ma Tunézia) rabbi lányát vette feleségül.
Kortársai áradoztak bölcsességéről és bőkezűségéről, valamint arról a képességéről, hogy megfontolt szavakkal győzte meg ellenfeleit. A bókok nem lehettek alaptalanok, de azért óvatosan kell bánnunk velük, hiszen Sámuel rendkívüli hatalma és gazdagsága könnyen hízelgésre indíthatott. Egyedülálló életútja végén megadatott neki, ami akkortájt csak keveseknek: magas korban, ágyban, párnák közt halt meg 1056-ban. Az állam irányítását imádott fiára, Józsefre (Juszuf) hagyta. Nem kellett megérnie, hogy a felheccelt granadai csőcselék meglincseli a város zsidó polgárait, a fiatal nagyvezírt pedig keresztre feszíti (1066).
Új szelek Hispániában
Sámuel zsidó létére az iszlám bevett udvariassági formáit használta hivatalos levelezésében, illendően éltette Allahot és Prófétáját. Az idő tájt ennyi elég is volt. Ám hamarosan új szelek fújtak Hispániában. A Marokkó felől betörő berber fanatikusok megütköztek a Gibraltári-szoros innenső oldalán talált állapotokon, emlékeztet Richard Fletcher brit történész. Hitbuzgalom helyett patakokban folyt a bor. Minden muszlimok urának, a bagdadi kalifának még jelképesen sem hódolt a mór elit, inkább keresztény királyoknak fizetett „védelmi pénzt”, katonai szolgálatokért cserébe. Ezt olyan adókból fedezték, amelyeket az iszlám jog, a saría tilalmával dacolva szedtek.
Az Almorávida, majd az Almohád dinasztia ibériai uralmával a vallási türelmetlenség kora köszöntött be. Merőben másként festett az iszlám, mint Córdoba aranykorában: kegyetlen és intoleráns arcát mutatta. Ezzel párhuzamos folyamatok zajlottak az északi keresztény államokban is az évszázad derekán. Elhivatott bencés szerzetesek és kalandvágyó keresztes lovagok áramlottak be a félszigetre a Pireneusokon túlról, s a „pogányok elleni szent háború” új keletű eszméjét hozták magukkal. Ennek hatására kezdődött a mór területek visszahódítása, a reconquista – jóllehet még négy évszázad kellett, mire az egész al-Andalusz keresztény fennhatóság alá került.
A híres esztendő, 1492 három eseménye zárta le a korszakot. Ekkor esett el Granada, amely az ibériai mór államok közül a legtovább tartotta magát; az utolsó emír, XII. Mohamed Afrikába vonult vissza. Kolumbusz ekkor fedezte fel Amerikát, ami világhatalommá tette az egykori apró grófságot, Kasztíliát. Még ugyanebben az évben a „katolikus királyok”, Ferdinánd és Izabella száműzték a zsidókat Spanyolországból. A hírhedt Alhambra dekrétummal rátették a kezüket a szefárdok javaira, ami utóbb súlyos hibának bizonyult. Hiába özönlött az Újvilág kincse Madridba, nem akadt, aki okosan gazdálkodott volna vele, s a könnyen jött vagyont egy évszázad alatt eltékozolták – de ez már egy másik történet.
