Fogom a kislányom kezét, és viszem tűzijátékot nézni a Duna partjára, ünnepelünk, mondom neki, pedig dehogy, hiszen csak petárdázunk. Ünnepelni csak együtt lehet, és ez az ország ketté van szakadva. Úgy emlékszem, hogy harminc éve nem volt, de lehet, rosszul emlékszem. Akkor az a szó lobogott sokunkban, hogy szabadság. Uramisten, mekkora hülyék voltunk. Akkor még senki sem tudta, hogy a szabadság mit jelent, most meg már senkit sem érdekel.
Apa, miért szorítod a kezemet? Ezt a kislányom kérdezi a Gellért-heggyel szemközt, mire mondom neki, hogy biztosan azért, mert ideges vagyok. Persze, mert megint túl sokat olvastál, válaszolja. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van. Az utóbbi két napban a szokásosnál is többet olvastam, a gyerekellátás közötti szünetekben sikerült sok hét után a végére érnem Vajda Mihály Utam Marxtól című, válogatott írásokat tartalmazó, több mint 1000 oldalas könyvének, s eléggé ideges lettem tőle. Mármint nem Vajdától, hanem magamtól, attól a naiv hülyétől, aki úgy harminc éve vagyok.
Uramisten, mekkora adag bamba hit lobogott bennem! Nem tudtam, hogy egyes izmusok csak örökölt fogalmak, olyanok, mint a hátrahagyott ruhák: az örökösök közül senkire sem passzolnak, hiszen csak a halottra voltak jók. Izmusok, ez az elitek mániája, nem a népé! Pedig itt az elit bukott meg az elmúlt harminc évben, nem a nép (vö. vita hevében: „elitválság van, hiába ugatom?!”). Ha Vajda némelyik írását hamarabb olvasom, már a megjelenésük idején, 1991-ben, és nem csak olvasom, hanem többé-kevésbé el is fogadom alapvetésnek, akkor most higgadtabban nézegetném a bomlás virágait. A Modernitás és liberalizmus című, 1991-es írásában Vajda Mihály azt fejtegeti, hogy ami 1989-ben Magyarországon és Kelet-Európában történt, az nem más, mint a szabadság eszméjének győzelme az egyenlőség felett, pontosabban ő csak remélni meri, hogy erről van szó nálunk. A vége felé azonban arra jut, hogy az igazi kérdés most már az: a szabadságnak, mint vezető értéknek a teljes győzelme vajon nem a bomlás kezdete?
Hát dehogynem, hördülök fel.
Mire a kislányom riadtan néz: apa, kinek beszélsz?
A szellemekhez, válaszolom, de figyelmeztet, hogy szellemek nincsenek.
Jól van, nincsenek, dünnyögöm, mert nem akarom neki megmondani az igazat. De vannak. Az igazság az, hogy a tűzijáték, amit bámulunk, végső soron ugyanaz a régi játék a szellemekkel: ez ugyanaz a pogány áldozati tűz, amit a frissen megkeresztelt magyarok ezer éve bámultak ugyanitt, Gellért püspök meglincselése után. Méghogy nincsenek szellemek. A sámánizmus (ah, ez is izmus) nem vész el, csak átalakul. S újra eszembe jut Vajda Mihály, aki 1991-ben megírta, hogy ha nem akarunk ismét társadalmi katasztrófák vagy katasztrofális társadalmak ideológusává válni, akkor fel kell adnunk az izmusokban való gondolkodást, s ez vonatkozik a liberalizmusra is. Nekem ez a tőrdöfés. Utólag.
A gyerek közben rángatja a kezemet, lököd előre, hogy jobban lássunk. Csak nézek rá. Nem láttunk még eleget? Egy időre elég volt belőle, édesem, elég.