Nem tudom, Marx fogalmazta-e meg elsőként, de az elsők között mondta ki, hogy a német egység az – 1848-49-es – magyar függetlenségi harc sikerén múlik: a Habsburg-birodalom felbomlása az egyik előfeltétele a német (nyelvű és kultúrájú) területek egyesítésének. Ám a magyar szabadságharc elbukott és a német egység se jött létre akkor, csak néhány évtizeddel később, porosz vezetés alatt.
Egy másik korban, más szereplőkkel hasonló helyzet állt elő: 1989-ben Magyarország – és a keleti blokk többi államának – függetlensége egy kivételesen összesűrűsödő történelmi pillanatban ismét a német politikai és állami egység előfeltételévé vált. És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után az akkori magyar politikai vezetés kivételesen jó döntést hozott. Megnyitotta határait a Német Demokratikus Köztársaság Nyugatra, pontosabban a Német Szövetségi Köztársaságba igyekvő polgárai előtt, utat nyitva a két állam egyesítése és ezzel a német egység előtt – nem mellesleg a (szovjet) birodalom felbomlásának végórái is láthatóvá váltak. Ennek volt szimbolikus eseménye a harminc évvel ezelőtti soproni Páneurópai Piknik. A magyar politika e kivételesen jó döntését, a zsákutcás magyar történelmi hagyományból való kilépést az tette lehetővé, hogy a korábbi hamis dilemmák – haza vagy haladás, nemzeti függetlenség versus demokratikus jogállam - 1989-ben nem álltak fel: a nemzeti függetlenségre való törekvés és a liberális demokrácia kiépítésének programja egymást erősítette, sőt, néha úgy tűnt, egybeesik.
Ám a kivételes történelmi és politikai pillanatok természetükből fakadóan gyorsan véget érnek: erre nálunk néhány hónapot kellett csak várni az 1990-es első szabad választások után. Ennek ellenére az akkori döntés hatása máig érezhető, s – ne tévedjünk – Angela Merkel látogatása is ennek köszönhető. Nem a kuruckodó, a nemzeti függetlenséget a szélsőséges nacionalizmusig és az idegengyűlöletig hajtó Orbán-rezsimnek, amely mára – ironikus módon jórészt éppen a menekültekkel kapcsolatos álláspontjának és a velük való embertelen bánásmódnak köszönhetően – csaknem lenullázta az akkori döntés kivételességét, de legalábbis sokat tett érte. Ezzel szemben nem véletlen, hogy a német politika főárama még ma is befogadó, s toleránsan viszonyul a menekültekhez.
Merkel hétfői főhajtásával az egykori NDK polgáraként és a német egységet ténylegesen meg is teremtő Kohl kancellár örököseként nemzetének háláját fejezte ki: „Mi, németek nagy hálával gondolunk arra, ahogy Magyarország hozzájárult Európa megosztottságának megszűnéséhez és a német egység megteremtéséhez”. Miközben azonos pártcsaládban ülnek, Merkel – és a teljes német politikai elit – számára kevés dolog volna végzetesebb, mint elfogadni az orbáni ajánlatot, s feladni a jogállamot a nemzeti szuverenitás érdekében. A németeket arra hajtja történelmi tapasztalatuk, hogy – a frissen megszerezett nemzeti egység ellenére – inkább mondjanak le a szuverenitásuk egy részéről az európai integráció érdekében.
Nekünk ehhez még néhány zsákutcába be kell hajtanunk.