Nem kell hozzá Suduva, hogy tudjuk: a magyar futball változatlanul ott tart, ahol tartott. Láthatatlan. Három résztvevőnek az írmagja sem maradt az Európa Liga előszezoni selejtezőiben, a negyediket meg brutálisan elverték a múlt héten. Azt nem mondom, hogy szokatlan kíméletlenséggel páholták el, hiszen alig két esztendeje egy belgrádi csapat győzte le a Videotont 4-0-ra idehaza; pontosan úgy, ahogyan legutóbb a vendég zágrábi együttes a kezdő tizenegyében nyolc légióst bevető, edzőjét is importáló FTC-t. Jelzem, a Kaposvár elleni takarékbajnoki találkozóra (1-0) a kilencedik kerületi második sor vonult ki, de abban is csak három magyar, valamint egy honosított brazil szerepelt. Ellentétben a teli torokból „migráncsozókkal”, nekem semmi bajom a külföldiekkel, pusztán azon tűnődöm: ha többre tán nem is, 0-4-re akkor is bombabiztosan menne a csapat, ha Botkát Bőlére eresztenék, azaz kizárólag hazai anyagból dolgoznának. Sőt ennyit alighanem akkor is elérne a gárda, ha Dibusz védene, és a másik kapus, Gróf a mezőnyben futballozna.
Ám a labdarúgás itthoni köreiben a gyomrokat semmi sem fekszi meg. Annak idején a fehérvári vezetők egyike úgy vélte (s ennek nyilvánosan is hangot adott): tulajdonképpen a Fejér megyei vesztes a jobbik csapat, csak a Partizan valamiképpen berámolt négy picinyke – vagy nagyobbacska – gólt.
Akkor úgy gondoltam, ez az évtized nyilatkozata.
Ám szavakban erős a dekád, van már rivális megszólalás.
Egy ferencvárosi elöljáró ugyanis arról beszélt: három félidőn át méltó ellenfele volt a Dinamónak az FTC, csak a negyedik háromnegyed órában roppant össze. Azaz egyetlen apró negyeden múlt a küldetés teljesítése. Diszkréten azt javaslom, ebbe azért ne nagyon lovallják bele magukat mások, ha nem akarják, hogy mulatság tárgyává váljanak. Képzeljük el azt az építőmestert, aki három emeletet felhúz, majd a negyedik alatt összedől a ház. Vagy azt az orvost, aki háromnegyed részben bevarrja a műtéti sebet, aztán a hiányzó részt nyitva hagyja. Majd, ha a család keservesen reklamál a műhiba miatt, megrántja a vállát: mit akarnak, hetvenöt százalékig minden stimmelt! Vagy lemenne két felvonás Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjából, aztán a záró harmadikban az Almádyt alakító színművész belezavarodna Pierre-Jean Bourmond de la Seconde-Chaumiere-Rambouillet nevének kiejtésébe, egyúttal kiesne a szerepéből. Aztán ámulva nézne a befejezetlen előadástól meghökkent publikumra: miért, az első két felvonásban micsoda ragyogó Almády voltam!
Nem, mintha az FTC olyan csillogó lett volna Zágrábban vagy az Üllői úti visszavágó első szakaszában. Hogy aztán örüljön – már amennyire repesni lehet ettől –, hogy 0-4-nél a szórakozó ellenfél elrontotta a tizenegyest.
Pedig a zöld-fehérek előmenetelét az egész magyar futballközeg igyekezett segíteni. A ferencvárosiak elnapolhatták első két bajnoki mérkőzésüket, hogy még az NB I se zavarja meg nemzetközi előkészületeiket, de – miként a többi magyar reprezentáns esetében – úgy tetszett, jobb volna az európai selejtezőt elhalasztani, akkor nem történne semmi baj. Mert ez a nyár is bebizonyította, milyen hatalmas mértékű a fejlődés. Az ugyanis mindent leleplez, hogy a magyar „élvonal” szűk másfél évtized alatt Vaduztól Vaduzig jutott. Az Újpest 2006-ban esett ki a miniállami vetélytárssal szemben, a Fehérvár meg most lett törpébb a törpénél. A nem elhanyagolható különbség az, hogy korábban még csak nem is álmodhattak annyi dohányról a magyar klubok, amennyi 2011-től zúdul a kasszába. Ám az irdatlan állami támogatás ellenére olykor a svájci másodosztály színvonala is túlontúl magas, de hát volt itt már Andorra, Luxemburg, Kazahsztán, Aktobe, Gabala, Niederkorn, Tirana, Zsogyino... Mi nem volt?
Futball.
Bár azt hallottam a Diósgyőr 5-1-es sóstói „lemészárlása” után: lenyűgözően összeállt a Fehérvár. Ugyanott szökött a fülembe nemegyszer, hogy Kubatov Springer-formátumú ferencvárosi elnök.
Ahogyan Sigér Nyilasi-, vagy Szignyevics Albert-klasszisú labdarúgó.
