A Magyar Orvosi Kamara rendkívüli orvosi nagygyűlést hívott össze 2019. szeptember 21-re, „Elhalt ígéretek nyomában - párbeszéd a döntéshozókkal” címmel. A kezdeményezés azt sejteti, hogy a rangos köztestület (továbbiakban: MOK) ágazati válsághelyzetet érzékel.
Nem véletlen, hogy a szakmai fórum meghirdetésével egy időben a MOK deklarálta öt legfontosabb alapkövetelését (nem kérést, nem javaslatot fogalmaztak meg /!/), amelyek közül kettőhöz észrevételeket fűzök. Megállapításaim és következtetéseim bizonyára vitathatók, de álláspontom szerint, olyan fontosságú társadalmi kérdésben állt a nyilvánosság elé a kamara, amelyhez minden magyar állampolgárnak köze van. Nem csak a szakembereknek. Ha tévedek néhány kérdésben, akkor majd kijavítanak az erre hivatottak. És ez teljesen rendben is van: a kritikai megjegyzésekből végre megtudjuk mindannyian, hogy merre ne menjünk, és remélem azt is, hogy láthatóvá válik majd a helyes irány. Abszolút jóindulattal kezelem a MOK megnyilvánulását, „cserébe” csak annyit kérek, hogy a várható reflexiók ne merüljenek ki abban, hogy e jegyzet szerzője nem orvos, és nem is ágazati ember - szóval ne írogasson már a „nagyok” dolgairól!
„Egységesen kötelező kezdő szakorvosi minimális alapbér a közfinanszírozott egészségügyi ellátás valamennyi szakorvosának, fogorvosának a munkaviszony típusától függetlenül, 900 ezer Ft-os mértékben, melyre a képzettséget, gyakorlatot és előmenetelt tükröző bértábla épüljön, az értéktartás folytonos garanciájával!” (MOK).
Lefordítom ezt az üzleti szféra nyelvére: a MOK megfogalmazásából kiindulva ez az összeg lesz/lenne a jövőben a szakvizsgázott orvosok garantált bérminimuma, a kezdő szakorvosok legkisebb havi személyi alapbére. Ez a jogszabály által meghatározott és folyamatos karbantartást igénylő összeg alapilletményként (bázis értékként) is funkcionál. Fontos lenne kimondani, hogy a bruttó 900.000 Ft/hó/fő kifizetésének van néhány feltétele, például: meghatározott munkaóra teljesítés, részletezve, hogy ebből mennyit kell a kórházban/szakrendelőben/beteglátogatással stb. tölteni. Ehhez az összeghez kapcsolódnak, illetve erre épülnek majd az egységes ügyeleti és túlóra díjtételek. A javasolt alapösszeg – vélhetően - teljes munkaidőre vonatkozik, és hosszabb távú célként talán érdemes lehet kitűzni az „egy orvos, egy munkahely” gyakorlatának mielőbbi megvalósulását. A foglalkoztatás ilyen irányú szabályozásával ugyanis kiküszöbölhető, hogy a szakorvos „állami” munkaidőben (közpénzen) magánrendelőben dolgozzon, és ellenőrizhetetlen módon állandóan pendlizzen két-három – különböző jellegű és eltérő „bérerejű” – munkahelye között. Nyilvánvaló, hogy e szigorú követelmény érvényesülése – ha tetszik, a merev munkahelyi fegyelem betartása - előbb-utóbb az állami szolgáltatás és a magánrendelés ma még teljesen összekevert rendszerét is átláthatóvá alakítaná. Aki kiteszi a lelkét és szívét az államilag finanszírozott intézményekben (vezetői felelősséggel, ügyelettel, túlórával, extra lelki-fizikai igénybe vétel mellett), annak viszonylag magas fizetés jár, de ezzel egyidejűleg oda kell őt „láncolni” a főállású munkavégzésének helyéhez. Itt intézményesített keretek között képezheti magát, itt lehet előmeneteli rendszert biztosítani számára és az állami munkahely garantálhat béren kívüli juttatásokat is. Gondolom, hogy ez így sokaknak nem szimpatikus, és talán utópisztikus is a megközelítésem, de meg kell érteni: az egészségügyben végzett tevékenység rendkívül fontos szolgáltatást nyújtó csapatmunka, ehhez jó kollektíva és tartós munkahelyi együttlét szükséges.
Szolgálat, amely teljes embert igényel, azt az embert, aki a jelenlegi „beteg útvesztőben” még csak véletlenül sem irányítja a páciensét saját magánrendelésére. Ha viszont szakorvosunk a privátszférát választja munkahelyként, nos, az más keretek közötti és más karakterű orvoslás mellett tette le a voksát, és az már jövedelem szempontjából (is) tisztán versenypiaci kategóriaként értékelendő. A relatíve jól fizetett, főállású kórházi vagy rendelőintézeti szakorvos (pótlékkal, fix előmeneteli rendszerrel, tanulási lehetőségekkel, tudományos munkával stb.) élhet színvonalas, teljes „orvosi életet”, míg a vállalkozói szférába sorolt magánintézménynél dolgozó kollégáik egy kockázatosabb, de valószínűleg magasabb jövedelmet biztosító rendszerben végezhetik tevékenységüket. Számomra a MOK törekvése azt is magában hordozza, hogy a rendszer tiszta és könnyen áttekinthető legyen. Egy ilyen értékű bérreform meg is követeli, hogy a pályát (a szakmát) tisztítsák meg a fölösleges és káros sallangoktól, épp’ ezért nem célszerű az alkalmazási jogviszonyok átláthatatlan dzsungelének hosszabb idejű fenntartása. A körültekintően végrehajtott és előre mutató szakorvosi bérrendezés „teljesülésével egyidejűleg szűnjön meg a paraszolvencia rendszere!” (MOK). A magyarországi hálapénz-adás kialakulásának történetét és társadalmi gyakorlatát már tucatnyi tanulmányban elemezték. Ettől ezért most eltekintek. Viszont attól nem, hogy a MOK szándékának megvalósulásához (azaz a paraszolvencia hatékony megsemmisítéséhez) nem elég erkölcsi követelmények meghatározása, hanem világos munkaügyi normák megfogalmazása és visszatartó erejű jogkövetkezmények rögzítése is szükséges. Zéró tolerancia indokolt, mint az ittas állapotú gépjárművezetés esetében! Aki megszegi a szabályokat, annak könnyen veszhet a jogosítványa.
Elvárható, hogy egyszerű és jól érvényesíthető regulák lépjenek hatályba, ellenkező esetben senki nem fogja – sem az orvos, sem a beteg – tiszteletben tartani az új metódust. A MOK csak akkor érheti el célját, ha az orvostársadalom többsége és a végrehajtó hatalom teljes mellszélességgel (és természetesen az érdemi béremeléshez szükséges költségvetési forrással) támogatja a nemes törekvést. Elsöprő erejű – természetesen felvilágosító jellegű és pozitív kicsengésű - kormányzati propaganda szükséges ahhoz, hogy mindenki jól megértse: holnaptól nincs hálapénz, holnaptól kizárólag teljesítményarányos és legális javadalmazás érvényesül a teljes egészségügyi ágazatban. Ez mindannyiunk érdeke!
A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének korábbi főtitkára