Lehet-e a brexitet másként értékelni, mint az Egyesült Királyság súlyos válságát, amelyet a 2016-os, elhibázott politikai számításból kiírt népszavazás eredménye idézett elő? A távozáspártiak meglepetésszerű győzelme máig hatóan befolyásolja, sőt meghatározza…, mit is? Azt gondolom, csupán a szigetország politikáját – de nem történetét, kultúráját, hagyományait, s ha a kiválás megtörténik is, ami még mindig nem száz százalék, a szigetország akkor sem távolodik el hétmérföldes csizmákban lépdelve Európától: az unión kívül is meg lehet maradni európainak, amint arra számos példa akad, a mesebeli óriás pedig már képtelen a világbirodalom felé futni – az ugyanis jó ideje megszűnt, visszavonhatatlanul. Nem lebecsülni kívánom az esetleges távozást, de szeretnék arra emlékeztetni, hogy egyetlen politikus, egyetlen párt, egyetlen képviselőház – még ha az a Westminster is – sem azonos a már megélt történelemmel, a kulturális hagyományokkal, a mindennapok sokszínű világával, az évszázadokon át kialakított szokásrenddel – egyszóval magával az élettel. Sem Nagy-Britanniában, sem másutt. Ha a brexitet a sokszor véresen kegyetlen angol történelem mérlegére tesszük, könnyen átérezhetjük Shakespeare egyik korai királydrámájának, a János királynak két zárógondolatát. Az egyik: „ne adózzunk szerfölötti búval az időnek” – Arany János fordításában –, mert arról a nemzetről van szó, amely visszaverte a XVI. század végén a győzhetetlennek hitt spanyol armada támadását, és amely megnyerte a „Battle of Britain”-t Hitler ellen – nos, ilyen perspektívában „szerfölötti búnak” tényleg nincs helye.
Do or die
A másik vezérgondolatot, a kissé esetlen János királyról szóló korai Shakespeare-darab zárómondata tartalmazza: „Bár jőne haddal a három világrész, / Mi visszaverjük. Amíg hű marad / Magához, Ánglia nagy és szabad.” A régi Erzsébet-korban még tartani kellett világrészek ármánykodó hódításaitól, a mai „Erzsébet-korban” ennek nincs veszélye, a „nagy Anglia” világhatalmi szerepe jelentősen csökkent, de a szabadság máig egyik legfontosabb ismérve Britanniának, a brit világnak és a brexitnek is. David Cameron volt konzervatív kormányfő elbizakodott döntése után a politika a – mégoly csekély – népszavazási többséget követte, majd a szabadon és demokratikusan megválasztott Theresa May szinte minden kompromisszumos lehetőséget kipróbálva vallott kudarcot. Nem csoda, mert a kör négyszögesítése valószínűleg egyszerűbb föladat, mint 46 évnyi tagság után a szigetországot kivezetni az Európai Unióból.
A politikusi álmait megvalósító, egykor talán a tagság híve, de a Downing Street 10.-re oly nagyon áhítozó - oda állítólag még a kutyáját is beköltöztető – Boris Johnson buldózerszerű fellépésével szinte mindenben tagadja elődjét; a „do or die” magatartás retorikus túlzása megfelel a részletekre nem igen adó, legázoló modorú, de rendkívül energikus egyéniségének: vagy megteszi, tehát október 31-ig, ha kell rendezetlenül, kivezeti a szigetországot az unióból, vagy „meghal”, persze politikai értelemben. Ez utóbbit a vele nem különösebben rokonszenvező szemleírók többsége szintén fölemlíti, kicsit más összefüggésben, ha ugyanis megnyeri a játszmát, a konzervatívok sorában, ha nem is Churchill, de a Vaslady – Margaret Thatcher – hírnevével vetekedhet, de ha veszít, az egyik legrövidebb és legdicstelenebb kormányfői pályát tudhatja majd maga mögött. A kilépést kétségtelenül szövevényes érdekek hálója fonja körül. Rövid távon mérlegelve: az uniónak nem érdeke az 585 oldalas kilépési egyezség újranyitása, Johnson kezdeti kemény fellépése ezért az első napokban éles visszautasításra talált Brüsszelben és más nyugat-európai fővárosokban. A kormányfő „mindenáron” akarja a kilépést, de saját pártja és a szintén zilált, antiszemita vádak ellen védekezni kényszerülő, baloldali fundamentalista hírében álló Jeremy Corbyn Munkáspártja is megosztott, jeléül annak, hogy a brit politikában az egykoriak helyett most új választóvonal működik: a kilépni akarók állnak szemben a maradáspártiakkal. Ez utóbbiak táborát erősíti a Liberális Demokraták és a Zöldek pártja, melyek aránylag jól szerepeltek – a szavazatok 20, illetve 12 százalékával – a májusi európai parlamenti választáson, amelyen a két hagyományos párt, toryk és a labouristák együttes aránya 23 százalékra zuhant, ami csaknem negyede a 2017-es általános választásokon mért együttes 82 százalékos aránynak. A nagy vesztesek mellett a nagy győztes Boris Johnson mostani legnagyobb ellenfele, Nigel Farage, a Függetlenségi Párt populizmusban verhetetlen vezére a maga 32 százalékával. Ha a mostani kormányfő „puha” találna lenni, a kíméletlen és demagóg hazugságoktól sem visszariadó Farage menten előzni próbálna. De nagy „keménykedésre” nincs lehetőség: az alsóház és a Lordok Háza már jó előre leszavazta azt a próbálkozást, hogy Johnson a brexit kierőszakolására megkerülje – netán felfüggessze – a parlamentet, s tekintve, hogy a legutóbbi pótválasztást a lendületben lévő liberális demokraták nyerték, a kormányzat mindössze egyfős többséget „élvez” az alsóházban.
„Tárgyalásos no-deal”
Az érdekek hálója a legszorosabban az ír határkérdést fonja körül: a határt nyitva szeretné tartani a köztársaság és az Egyesült Királyság is, de a teljesen szabad átjárás úgy juttatná a vámunió és az egységes piac előnyeihez a szigetországot, hogy az már nem tagja az uniónak. Ami viszont Brüsszelből nézve nonszensz, s hiába, hogy az 585-ből mintegy 300 oldal foglalkozik az ír vitával (a nehezen lefordítható „backstoppal”), a különféle halasztási határidők megállapításán vagy tervezésén egyelőre nem jutottak túl. Ennyi egymást keresztező rövidtávú érdekeltség nyomán nem csoda, hogy az elemzések többsége – amelyekkel Temzét lehetne rekeszteni – nem lát lehetőséget másra, mint arra, hogy a demokratikusan megválasztott kormányfő kiírja a választásokat, még talán szeptemberben, hogy az október közepén esedékes uniós csúcs előtt megfelelő fölhatalmazást kapjon, és a hónap végén kiléptesse országát az általa már brüsszeli tudósító korában is hevesen utált unióból. És ha nem? Egy választáson ugyanis – amint a brit voksküzdelmek változatos története erről tanúskodik, Churchilltől Tony Blairig – minden lehetséges. Most például elméletileg a maradáspártiak győzelme is.
Minthogy a kör négyszögesítése eddig aránylag ritkán sikerült, a szemleírók nagy része arra hajlik, hogy Johnson kísérlete bukásra van ítélve. Az ellenvélemények közül egyet emelek ki, a Chatham House-nak, vagyis a Brit Királyi Külügyi Intézet igazgatójának a véleményét, már csak azért is, mert ez az elemző műhely hagyományosan közel áll a politikai elithez, adott esetben a Whitehall mértékadó köreihez. Robin Niblett igazgató szerint Boris Johnson „jól startolt” és „terve éppenséggel működhet”. Föllépése és jelszava párhuzamba állítható Trump amerikai elnökkel, aki – ugye – Amerikát kívánja „ismét naggyá tenni”, a szigetországi vezető viszont úgy válaszolt az alsóházban 129 kérdésre, hogy abból az világlott ki, a „Föld legnagyszerűbb helyévé” tenné hazáját. A Chatham House igazgatója nem vonja kétségbe, hogy – amint a többi elemző is állítja – a „rá váró kihívások valóban ijesztőek”, s ezek között legelső helyen éppen a külvilágot, vagyis az uniót érti, amelynek vezetői valószínűleg nem nagyon akarnak segíteni egy „opportunista populistának”. Az igazgató mégis úgy látja, hogy a Johnson-terv tartalmazhat kísérleteket egy „tárgyalásos no-dealre”, vagyis egy halvány kompromisszumokat kérő, egyezség nélküli kilépésre, az elgondolás azonban a parlamentben különféle oldalakról ellenállásba ütközhet. A válasz erre – az igazgató szerint is – a választások kiírása lenne, s a voksok párharcában Johnsonék az azonnali kilépéssel és az unióval kialakítandó szabadkereskedelmi övezet tervével kampányolnának, a munkáspártiak viszont valószínűleg a második népszavazás és a maradás mellett érvelnének.
Az angol világ marad
De mivel magyarázza Niblett igazgató, hogy a feltételezett Johnson-terv működni fog? Egyfelől a Munkáspárt „végtelennek látszó megosztottságával”, másfelől azzal a friss fölméréssel, amely szerint a lakosság jóval nagyobb része – 32:20 arányban – látná szívesebben Boris Johnsont a kormányfői székben, mint Jeremy Corbynt, harmadrészt a toryk elszántságával, hogy három évi küszködés után nem adják ki a kezükből a hatalmat, aminek a kedvéért a megállapodás nélküli kilépés ellenzői – a többi között Boris fívére, Jo Johnson – végül a kormányfő mögé állnának. Az eszmefuttatás a Johnson-terv mellett teszi le a voksot, ami az intézet laza kormányzati kötődése miatt különösen hangsúlyosnak tűnik. Ha a terv elbukik, zárja elemzését az igazgató, a brit politika „széttöredezik” „nemcsak Boris Johnson, hanem a brit politikai jövő stabilitásának a kárára is.”
És itt jutunk el a brexit-vita hosszú távú összetevőjéhez. Bármennyire kibogozhatatlanok is az érdekellentétek a főbb szereplők között, a kapcsolódások nagyobb távon szétszálazhatók: senkinek nem érdeke a nagy robajjal és így még nagyobb bajjal tetézett kiválás, sem Londonnak, sem az uniónak, sem az Ír Köztársaságnak. De bármilyen károsak is a megállapodás nélküli kilépés következményei – az uniós árucikkek megdrágulása a szigetországban, az EU-ban dolgozó 1,3 millió brit és az Egyesült Királyságban munkát vállaló 3,7 millió uniós polgár jogi helyzetének elbizonytalanodása, az évi tízmilliárd fontos brit befizetés elmaradása a brüsszeli kasszákba és az évi hárommilliárdos brüsszeli hozzájárulás megszűnése a brit mezőgazdasághoz, a rendezetlenül maradó brit-ír határ és a többi vitapont -, az angol világ mégis a helyén marad, amint a brit élet is a maga hihetetlen kulturális sokszínűségével, gazdag történelmével, sajátos brit stílusával.
„Szerfölötti búnkat” az is enyhítheti, hogy a színfalak mögött, több forrásból is kitapinthatóan, mind Londonban, mind az unióban már tart a felkészülés a rendezetlen kilépésre. Hogy a „kizuhanás” zaja mégse legyen fülsüketítő, mert hát, kinek jó az…?
