„Csupán megvédem országomat a kulturális és etnikai lecseréléstől, amit egy invázió hoz ránk” – áll az El Paso-i mészáros „manifesztumában”, amelyet percekkel azelőtt tett fel a szélsőséges internetes portálra, hogy belekezdett a mexikói vagy latino bevándorló kinézetűek lelövöldözésébe. Kulcsszavai: a „csere” és az „invázió” kísértetiesen azonosak a márciusi, új-zélandi mecset tömeggyilkosának „kiáltványa” kódszavaival. Ahogyan tavaly októberben a pittsburghi zsinagógára rontó is az „invázió” ellen szállt hadba, a zsidókat téve felelőssé az amerikai lakosság „lecserélésének” ördögi tervéért. S persze ők jártak 2017-ben a virginiai Charlottesville-i neonáci és fehér fajvédő tüntetők eszében is, akik kórusban harsogták, hogy „nem fogtok minket lecserélni”. Nem újdonság, hiszen a szaporodó szélsőséges merénylők, ahogyan már a hírhedt norvég Breivik is, a „behódoló nyugati civilizációt” hirdetik megvédeni a maguk módján. Ami a legfrissebb terrorakció utáni napokban igazán megrémítette az amerikai közéletet, az a karabélyával lövöldöző texasi és a tévében, portálokon, Twitterekben lövöldöző jobboldali személyiségek szavainak hasonlósága.
Az élen Trump
A The New York Times átfogó felmérése és elemzése sok száz példával mutatta ki, hogy a különböző jobboldali fórumok nyelvezete, eszméi és ideológiája mennyire egyeznek a texasi manifesztuméval. Leginkább a más bőrszínű emberekkel szembeni – és ellenük az erőszakot is indokló – félelemkeltésben. S szó sincs már régóta létező periferikus fórumokról: rádióműsorok, nagy nézettségű tévészemélyiségek hirdetnek effajta nézeteket, sokmilliós közönségüknek. Vagyis már a „lecserélés” és a „hódítás” invázióját láthatjuk. Méghozzá élén magával Trump elnökkel.
Ezek a riogatások persze ismerősek, de eddig akkor nyertek teret, amikor egy – „színes-pártisággal” vádolt – demokrata ült a Fehér Házban, sőt éppenséggel egy színes bőrű elnök. A republikánus szélsőjobb bajnoka, Pat Buchanan már 1992-ben belevágott, amint Bill Clinton nyerésre állt. S hát Trump történetesen azzal lopta be magát a fehér fajvédők szívébe, hogy firtatni kezdte Obama amerikai születését (enélkül nem lehet valaki elnök). Már elnökjelölti kampányát meghirdető szavaiba beleszőtte az „erőszakoló mexikóiak” gyalázását, s kampánya fő témája a migráció elleni harc lett. Amit a Fehér Házba bejutva sem adott fel, ráérzett arra, hogy ezzel tartja leginkább össze szavazótáborát. Miközben persze hevesen ágál az őt emiatt elítélők vádjai ellen: „senki sem kevésbé rasszista nálam”. Nyilván tudja jól, hogy ezzel is kiváltja nézetei terjedését, hiszen a nagysajtó nem tudja elhallgatni egy elnök szavait: ezzel a ravaszkodással adja tovább rendszeresen ismert szélsőségesek Twitter-tirádáit, amivel megnöveli azok hatását (Trump legutóbb Jeffrey Epstein tagadhatatlanul furcsa öngyilkossága után órákkal sietett terjeszteni a Clintonékat meggyanúsító Twitter-bejegyzést).
Oda-vissza játék ez: hol a jobboldali Fox tévéhálózat szereplői ismételgetik az elnök ilyetén fordulatait, hol pedig – a rajtuk csüngő – Trump veszi át az övéket. Az elnökként is sorozatban kampánygyűléseket tartó (hívei ujjongásától megittasodó) Trump gátlástalanul dobálózik a becsmérlő kifejezésekkel a bevándorlók kapcsán: „vadállatok”, „gyilkosok”. Egy májusi gyűlésén Trump feltette a szónoki kérdést, „hogyan lehet megállítani ezeket az embereket (mármint a migránsokat)?” S amikor a tömegből valaki beordította, hogy „lelőni”, az elnök elégedetten mosolygott, mintha viccnek venné. Az El Paso-i gyilkos nem annak vette.
Mindenki bevándorló
Bármennyire bizarr is ez Amerikában, ahol voltaképpen mindenki bevándorlónak tekinthető, nyilvánvalóan tudatos rájátszás az arányukban fogyatkozó (a jóslatok szerint 2045-re már csak a lakosság 49 százalékát alkotó) fehér félelmekre, a színesektől való berzenkedésre. No, meg a tradícióra, hiszen Amerika történetében egymást követték a friss bevándorlók elleni gyűlölködések. A XIX. században az írek, a németek, a kelet-európai zsidók voltak a céltábla (az 1850-es években volt is egy bevándorlásellenes párt), s a XX. században sokáig a „kaukázusi fajtára”, vagyis a fehérekre igyekeztek korlátozni a beengedést. S ugye, a rasszista indulatokat a közelmúltig az egykor behurcolt, majd felszabadított rabszolgák, a feketék polgárjogai körüli küzdelmek fokozták. Már Trump győzelmének hajnalán mondta keserűen egy afroamerikai kommentátor, hogy ez a fehér visszacsapás a fekete elnökért. Az óriási hallgatottságú szélsőjobboldali rádiós, Limbaugh ki is jelölte a „nagy csere” célját: „feloldani és végül megszüntetni azt, amit egyedi amerikai kultúrának ismerünk, s ezért nevezik ezt némelyek inváziónak”. Ismerős érvelés, Európában néhol kormányszintről (és -médiából) is ezt hallhatjuk. Ahogyan Trump Amerikában, az európai szélsőjobb politikusai sem ismertek gátlást, amikor vesszőparipájukká tették a migránsok és a „bevándorláspártiak” elleni harcot.
Mindig voltak ilyen riogatások. A nyugati civilizációt régóta temetik ilyen-olyan látnokok (és Nyugat-ellenes rezsimek szószólói). Érvelésük is többnyire csak korszerűsített, hiszen elődeiknek is eszükbe jutott. Jó riogató érv a szaporodási ráta különbsége a kontinensek között, amivel tagadhatatlanul meg lehet rémíteni a fehér lakosságot, bár nem annyira, hogy nekilásson a gyerekcsinálásnak. Miként egyébként a betelepült migránsok is gyorsan hasonulnak a fejlett országok e szokásaihoz… A riogató politikusok és készséges „szakértőik” persze tetszés szerint dobálóznak a demográfiai adatokkal, vagy éppen a távlati jóslatokat „közelítik” korunkhoz.
A terep kétségtelenül nekik kedvez, amit az is mutat, hogy Európa nyugati országaiban hatalmas a különbség a lakossági (no meg a tudatosan torzító becslések) és a valós számok között: egy felmérésen a franciák többsége már 2020-ra várta a muszlim népesség 40 százalékos arányát, noha az alapos Pew Intézet csak 8,3 százalékot jelzett. A francia, belga, olasz megkérdezettek úgy vélték, hogy országuk egyötöde már most muzulmán, holott Itáliában 4 százalék alatt van, s Belgiumban is csak 7 százalékos az arányuk. Nyilvánvaló, hogy a félelmeket erősen fokozta a 2015-ös szíriai menekülthullám, amely 1,5 millió migránst hozott Európába, s persze a földközi-tengeri menekülthajók viszontagságairól szóló napi hírek. S akiknek érdekük a migráns-riogatás, azok folyvást az egyszeri kiugrást vetítik ki, mit sem törődve azzal, hogy – Merkel és Erdoğan megállapodása nyomán – a kontinensükre így-úgy bejutottak száma immár ugyanúgy pár tízezer, mint volt a nagy hullám előtti évtizedekben. Ez nem zavarta az új-zélandi mészárost sem, aki rémtette előtt felmérő körutat tett Európában, s persze csakis az országos aránynál „színesebb” környékek alapján ítélkezett (ahogyan amúgy egy antiszemitának egy zsidó is sok).
„Fordított gyarmatosítás”
Az amerikai-európai (fehér) lakosság lecserélésének, mint minden ideológiának, szintén van kézikönyve, amely e kifejezést is közhasznúvá tette. A „Le grand remplacement”, tehát a Nagy lecserélés című – mára a szélsőségesek kódszavát megfogalmazó – könyv 2011-ben Franciaországban jelent meg. Szerzője, Renaud Camus (a nagy írónak csak névrokona) szerint a globális és uniós elit tudatosan akarja lecserélni a francia és európai lakosságot színes bevándorlókra, amit ő „pót-népirtásnak” minősít, továbbá „fordított gyarmatosításnak”. Ahogy kifejti, „a dolog rém egyszerű: van egy nép és nemzedéknyi idő alatt lesz helyette másik nép”. Állítása szerint érdektelen, hogy a hódítók mifélék, szabadkozik is, hogy nincsenek rasszista genetikai megfontolásai, őt az is zavarná, ha a japánokat vagy valamelyik afrikai népet „cserélnék le”… Hogy történetesen a fehér fajvédők kapták fel teóriáját, az ugye pusztán a véletlen műve. S nemcsak hazájában, ahol viszonylag sok az észak-afrikai bevándorló, hanem Varsóban is azzal tüntettek szélsőségesek, hogy „tiszta fehér Lengyelországot” akarnak. Természetesen Camus szóhasználata előtt is jócskán akadtak e „cserét” pedzegető művek, amelyek hamar népszerűek lettek fehér fajvédő körökben. Nagy hatást tett rájuk 1973-ban a szintén francia Jean Raspail apokaliptikus víziója, „A szentek tábora”, amelyben a nyugati civilizáció összeomlik a harmadik világ bevándorlóinak „áradatától”. És nem is rossz tollú írók, például Houellebecq muzulmánoknak történő „behódolásról” szóló műve bestsellerré vált. De a „nagy csere” politikai copyright-ja Camus-é.
S akik róla nem is hallottak, a politikusoktól és publicistáktól értesültek a „nagy cseréről”, ami ellenében aztán a tettek mezejére léptek. A Trump ellenségeinek (közte Sorosnak) bombákat küldő és húsz évre ítélt férfi ügyvédei azt hozták fel védelmére, hogy „őszintén hitt az összeesküvési teóriákban, amelyeket az interneten olvasott”. Benne a Trump támogatóit fenyegető demokratákról, csomagjai címzettjeiről. Utóvégre „az Egyesült Államok elnökétől hallotta, aki iránt mély személyes vonzalmat érzett”. Csoda, ha Ferenc pápa a mai retorikákból Hitlert hallja ki?!
