- A magyar gyerekek közül sokan azt hirdetik, hogy a magyarok jobbak, mint a romák – mondta Áron, aki 11 éves és Nagydorogon él.
- Te, mit gondolsz erről? - faggattam a vékony, szürkéskét szemű, átható tekintetű, nem roma fiút. - Azt, hogy butaság.
- Vitatkozol azokkal, akik ezt állítják?
- Nem szoktam. Meggyőzhetetlenek. Nem tudják, mit beszélnek.
- Honnan hozzák ezt a vélekedést: otthonról, barátoktól?
- Nem tudom. Talán abból táplálkozik, hogy látják, a romák egy összetartó közösség, ők meg nem. Irigyek rájuk.
Áront Sárszentlőrincen, a roma-nem roma diáktáborban ismertem meg. A faluhoz tartozó, attól délre eső Uzd valaha birtok-, majd TSZ-központ volt, 50-100 éve még 5-600-an éltek itt, ma talán másfélszázan. 1971-ig saját általános iskolája volt Uzdnak. Az iskola egykori tanulói, három éve létrehozták az Uzdi Diákok Baráti Társaságát, s ez a civil szervezet az ifjúsági szállásként működő volt iskolaépület környékét azóta is szépíti, idén pedig roma-nem roma diáktábort szervezett. A napközi rendszerű táborba 16-17 iskolás jött el Nagydorogról és Sárszentlőrincről, a 7-12 éves lányok és fiúk nagyjából fele-fele arányban voltak romák, illetve nem romák. A nagyjából szó azért is indokolt, mert a diákok közül többen vegyesházasságból születtek.
A tábor programjáról két olyan nyugdíjas pedagógus gondoskodott, akik az uzdi iskolában tanulták a betűvetést. Egyikük, az évtizedekig Pakson tanító Gerhadtné Pincési Zsuzsanna így beszélt arról, miért vállalta el ezt a munkát:
- Azt vártam, hogy megtalálom itt azt a békét, amiben gyerekkoromban részem volt. Mert Uzdon soha nem volt ellentét a nem romák és a romák között. Egy embernek itt az alapján volt becsülete, hogy milyen a szándéka, a munkája és a viselkedése – a származás nem számított. Ez volt az iskolában is, ettük egymás kenyerét a Bogdán Jóskával. Na jó, néha meg is gyepáltuk egymást, de nem azért, mert ő roma volt, én meg nem, hanem azért, mert gyerekek voltunk, és összekaptunk. Ezt az édeni állapotot soha többé sehol sem tapasztaltam. Most viszont visszajött.
A tábor másik pedagógusa – az egykor ugyancsak Uzdról induló -, Horváth Józsefné bevezetett a konyhába, és arra ösztönzött, hogy csipegessek az alaposan szétcincált, ám egy romjaiban is méretes, mélybarna héjú cipóból, a punyából.
- Egy cigány asszony sütötte nekünk – mondta Horváthné, - Senki nem kérte ezt tőle, de tudta, hogy itt vagyunk, hát sütött nekünk egy négykilós cigány kenyeret.
Kitartóan csipegettük a punyát, miközben megismertem a tábor programját. Az öt napban gyakran esett szó Lázár Ervin és Petőfi Sándor műveiről. Lázár a közeli Rácegrespusztán született, és Sárszentlőrincen járt iskolába. Petőfi is két évig ebben a faluban volt kisiskolás, és 1845-ben, a kor celebjeként, visszalátogatott egy volt osztálytársához a szomszédos (immár Kölesdhez tartozó) Borjádra. Uzdon egy birtokos halászbált rendezett Petőfi tiszteletére, azután éjjel szekérrel vitték a költőt haza. A szekéren ott ült Erzsike, Petőfi volt osztálytársának húga, akivel – s ezt már A négyökrös szekér című versből illik tudni – a költő közösen csillagot választott. A gyerekek megismételték Petőfi útját, igaz, nem éjjel, hanem délután, és nem ökrök húzták a fogatot, hanem lovak. A táborlakók megnézték a környék legértékesebb ipari műemlékét, a borjádi söréttornyot, cigány meséket hallgattak, azokat rajzokkal és agyagfigurákkal illusztrálták, labdáztak, tollasoztak és számolatlanul hányták a cigánykereket.
A legtöbbeket az a mese szólított meg, amiben Isten kemencében sütötte ki az embereket végső formájukra: a fehér embert kicsit hamar kivette, így az sületlen maradt, a feketét meg megfeledte, ezért az odaégett, a legjobban sikerült sütet a közepesre barnult cigányember lett. A magát romának valló, 13 éves Liliána is ehhez a meséhez rajzolt. Grafikáján a tüzes kemence mellett egy feketére satírozott asszony, hatalmas hajzuhataggal. A kép sarkában Isten szignójával aláírt üzenet: „Jól megégtél, de sebaj, az én teremtményem vagy. Te leszel a néger”.
Liliána a harmadikos húgával, Hellával jött a táborba, a két lánynak van egy 27 esztendős, jogi asszisztens végzettségű nővére is, aki három éve Németországban pincérkedik párjával. Csak addig maradnak, mondja Liliána, amíg összeszedik egy pécsi lakás árát.
- Ha nagy leszek, én is kimegyek dolgozni, hogy nekem is legyen lakásom – osztotta meg velem terveit Liliána.
Aztán arról kérdeztem a nagydorogi iskolába járó Liliánát, hogy ő érez-e ellentétet a nem romák és a romák között. A lány nemmel válaszolt, amikor viszont arról érdeklődtem, hogyan jön ki az osztálytársaival, bevallotta, hogy rosszul.
- Gyakran megsértenek – mondta röviden.
- Azért, mert roma vagy?
- Nem, azért, mert sovány vagyok. Nem szeretem, ha ezzel jönnek.
- De hát tényleg sovány vagy – provokáltam a nagy fekete haját összegumizó lányt -, most rám is haragszol?
- Nem, mert maga nem mondta csúnyán. Ők viszont igen, ezzel csúfolnak.
- A nem roma származásúak?
- Nemcsak ők, a romák is.
- Akkor nincs roma-nem roma ellentét az osztályban?
- Az nincs.
Amúgy az általam kérdezett táborlakók egyike sem számolt be arról, hogy az osztályukban front lenne a származási különbözőség miatt, de azt azért elismerték, hogy a nem roma és roma gyerekek általában nehezen barátkoznak egymással. Pedig tanáraik biztatják őket, hogy a nem cigány tanulók válasszanak maguknak roma barátot is és fordítva. A gyerekek közül kevesen hallottak a felnőtt társadalomban tapasztalható ellentétekről. Reménykedjünk, hogy ha majd szembesülnek ezzel a konfliktussal, akkor épp azért tudják okosan kezelni, mert gyerekként megtanulták a békés egymás mellett élést. A tábort irányító két pedagógus félti őket a várható drámáktól.
- Az emberek közül sokan tele vannak feszültségekkel és agresszióval – állapította meg Pincési Zsuzsanna. – A saját problémájukat nem képesek megoldani, ezért keresnek valakit, akit a sikertelenségük miatt gyűlölni lehet. A romákat, a melegeket, a rokkantakat vagy épp a migránsokat. És mindig lesznek, akik ezeket az ellentéteket szítják.
