A kommentár arra figyelmeztet, hogy egyre több fenyegetéssel néz szembe az EU, ideértve a gazdasági visszaesést, a valutaháborút, az autóiparban jelentkező technológiai sokkot, a megállapodás nélküli brit kilépést, valamint az olasz politikai válságot. Ráadásul hiába ígér a megválasztott bizottsági elnök konferenciát Európa jövőjéről, az elemzés úgy véli, ott aligha néznek érdemben szembe az elmúlt 10 év démonjaival és mindazzal, ami félrement. Ahhoz ugyanis előbb el kellene fogadni, hogy jó pár dolog nem sikeredett. Ugyanakkor például az eurozóna kapcsán a kilépés híveinek fel kell tenniük a kérdést, mennyire teljesítenek jobban a nehéz helyzetben lévő nem EU-gazdaságok? Vagy hogy nagyobb növekedést és foglalkoztatást tudna-e felmutatni az olasz kormány, ha megszabadulna a közös költségvetési szabályoktól?
Halálos fenyegetést jelent az unió számára, hogy egy sor ésszerű, nem ideológiai alapú ellenérv merült fel vele szemben, és maga is vétkes abban, hogy ehhez kialakulhattak a feltételek. Az eurozóna eredendő bűne a költségvetési előírások rendszere, illetve a stabilitási és növekedési paktum. Ugyanis mindkettő növelte a belső megosztottságot, elbátortalanította a befektetéseket, és cikluserősítő hatást fejtett ki gazdasági apály idején. Ilyenformán az igazi veszélyt nem Salvini jelenti az integráció számára, hanem a választók hada, akik a tények láttán meggondolják magukat, nem úgy, mint az EU.
A konzervatív lap a fasizmus örökösének nevezi a szélsőjobbos Olaszország Testvérei pártot, amelynek komoly esélyei vannak, hogy választás esetén bekerüljön a kormányba. Vezére igen nagyra becsüli Le Pent és Orbánt. A magyar miniszterelnök nem győzi dicsérni, amiért az az „európai keresztény identitást védelmezi és nemet mond az erőltetett iszlamizálódásra”. Azt külön említeni sem kell, hogy Georgia Meloni mennyire oda van Mussoliniért és a fasizmusért. Az Eurasia Csoport kockázatelemző egyik szakértője úgy helyezi el a pártot a politikai palettán, hogy az meglehetősen messze van a jobboldaltól, de a szélsőjobb elfogadható, intézményes arcát jelenti. Nem akarja bedönteni az egész rendszert és nem támogat nyíltan tekintélyelvű intézkedéseket.
Mindenesetre a belső káosz láttán dörzsöli a tenyerét az Olaszország Testvérei, amely nacionalista, mélyen EU-ellenes és jobbosságban még a Ligán is túltesz, pedig az azzal tarolt a közvélemény kutatásokban, hogy lezáratta a kikötőket a menekülteket szállító mentőhajók előtt. Meloni azt állítja, ha összefognának a Ligával, akkor végre tudják hajtani azokat a politikailag inkorrekt reformokat, amelyek kellenek az országnak, ideértve az állami kiadások nagyarányú megnövelését. Együtt különben legyőzhetetlenek lehetnének, éspedig úgy, hogy a koalícióban helyet kapnának a fasizmussal lezajlott rettenetes kísérlet örökösei.
A lap számba veszi a világban emelt határkerítéseket, kiemelve, hogy azoknak brutális erejük van. A felsorolásból Magyarország sem maradhat ki: a cikk rámutat, hogy az unió hiába tiltakozott, mármint hogy minden tagállamnak kötelessége a menedékkérők számbavétele és áttelepítése, az Orbán-kormány nem volt hajlandó együttműködni, de arra sem, hogy lebontsa a határzárat. Ehelyett 400 millió eurós számlát küldött Brüsszelnek, azt állítva, hogy az az építés költségeinek a felét tartalmazza. Az unió azonban nem fizetett. A jobbos miniszterelnök egyúttal etnikai homogenitást hirdetett, mondván, hogy anélkül nincs gazdasági jólét. Akárcsak Trump, Orbán is kifejezetten mérgező és reakciós nemzeti identitás-felfogásra alapoz.
Közép- és Kelet-Európában a szocializmus bukásával új élet nyílt az egyházak számára, ám azok meglepően kelletlenek, amikor a szabadság 30. évfordulóján egykori ellenfelüket, a marxizmust kell megbélyegezni. Inkább új célpontokat találtak maguknak. Lengyelországban a papság egy része a meleg ideológiát tekinti napjaink egyik legszörnyűbb betegségének. Az orosz ortodoxok feje szintén sokat nyilatkozik a nemiség kérdéseiben, de legutóbb a digitális technológia, a mesterséges intelligencia ellen kelt ki. A kommunizmusról azonban nem szólt egy szót sem. Akárcsak a román ortodox egyház, noha annak idején jó pár vezetőjének és hívének rettenetes sors jutott osztályrészül.
A térségre általában jellemző, hogy a mai egyházi vezetők kapcsolódnak azokhoz, akik egykor modus vivendit alakítottak ki a kommunizmussal, így élték túl a rendszert. Hogy a papság mennyire működött együtt az akkori rezsimekkel, arról sok helyen szinte semmit sem tudni. A románoknál például soha nem nyitották meg ezeket az aktákat. Az oroszoknál mindezt csak tetézi, hogy Putyin bevonta a játszmába az ortodox vezetést, amely ugyanazt szajkózza, mint a kormány: erős és geopolitikailag magabiztos Oroszországra van szükség. Akkor pedig már nem annyira érdekesek a kommunista idők üldözései.
Mindez segít megérteni, hogy 3 évtized elteltével miért marad el még mindig az előző időszak erkölcsi és spirituális elemzése. Csak éppen ameddig nem tisztázzák a múlt kórjait, addig nem lehet megvitatni a jövő útját.
