Felcsút;trágyázás;szag;

- Felcsút illata

Csütörtökön az ország közepét, Esztergomtól Szolnokig, elöntötte a szag. Jóorrú újságírók hada vetette magát a rejtélyre, mint légy a lócitromra, de máig nem sikerült kiszagolni az orrfacsaró bűz okát. És tényleg, mint a liftben, Budaörs Zsámbékra mutogatott, Zsámbék Gyermelyre, aztán meg a hevesen tiltakozó Óbarok vált gyanússá. A tenyerére senki se mert pillantani, piros-e, inkább mosta kezeit, cégtől önkormányzaton át katasztrófavédelemig mindenki. Az illetékes hatóságok közül az Országos Meteorológiai Szolgálat viszont fejest ugrott a témába. A szervezet, talán az első sokk hatására, egyszeriben levetkezte a rá amúgy oly jellemző, körmönfont tudományoskodást, és Facebook-oldalára kihelyezte az anyag félreérthetetlen ikonját, a lehető legrövidebb megjegyzéssel: „Szag van”. Azóta sem hagyják a témát leülepedni. Azt is kiszimatolták, „honnan jöhetett az illat”. Az ország tetején éktelenkedő, rusnya foltot olyan települések szegélyezik, mint Érd, Dobogókő, Esztergom, Szárliget – hoppá –, illetve Felcsút. Stimmel, meg is vagyunk. Bár, mivel a terület egyre ingoványosabb, talán az időjósoknak is jobb lenne a többi hatósághoz hasonlóan visszalapulniuk a fűbe.

Alighanem tehát sosem fog kiderülni, honnan fújt a szél, amitől olyannyira zörgött a haraszt. Amiként a bajnak, ennek sincs gazdája. Még a végén kiborul a bili.

A társadalom láthatólag nem tudja értelmezni azt az évmilliárdos tapasztalatot, hogy mindennek van kellemetlen mellékkövetkezménye. Ilyen az étkezés is. A végterméket hasznosítás helyett inkább stikában kiengedjük, elrejtjük, eltagadjuk. Mostanság már a horvátokét is. Aztán kis légfrissítő és mintha mi se történt volna. Ennek következményeként a jövőben még az eddigieknél is többször kell majd az orrunkat befognunk.

Csodálkozom, ezen miért csodálkozunk.