Olvasom, Fóton alig maradt néhány kettős szükségletű gyermek. A többieket vagy hazagondozták, vagy megyei intézményekben helyezték el. Erről Szél Bernadett beszélt az Abcugnak.
Ez lehetne jó hír. Jelenthetné azt, hogy olyan fantasztikus szakmai munka folyik Fóton, hogy akár a beutalás maximális két évének letelte előtt meg tudják szüntetni a beutalt gyermekek speciális szükségletét. Ha ez így van – s efelől kétségem sincs –, felmerül a kérdés, hogy vajon szükséges volt-e a központi speciális gyermekotthoni ellátás elrendelése?
De vajon erről van-e szó? Valóban kevesebb gyermek szorul speciális ellátásra? Vagy a két, fiúk számára fenn tartott központi intézményben folytatott férőhelybővítések máris megoldották a várólisták problémáját?
Miért gondolom azt, hogy a kialakult helyzetnek nem is szakmai okai vannak? Talán azért, mert láttam már speciális szükségletű gyermekeket. Tisztában vagyok azzal, hogy parancsszóra nem lehet megszüntetni azokat a kialakult viselkedéseket, melyek miatt szükségessé válnak a beutalások.
A hazagondozások, elhelyezések mégis csak megtörténtek, de hol itt a szakmaiság, a szakma, az alapvető emberi morál? Mi lesz az ellátás nélküli gyerekekkel? Megtudhatjuk majd a sajtóból, hogy milyen helyzetekbe keveredtek? S akkor a saját felelősségünket majd rátolhatjuk másra, leginkább arra a gyerekre, akitől elvettük a változás lehetőségét?
Parancsszóra csak meghasonlott, félelemben élő emberek tudják figyelmen kívül hagyni a gyermek azon jogát, hogy „A speciális gyermekotthonban vagy gyermekotthon speciális csoportjában elhelyezett gyermeket - helyzetére való tekintettel - fokozott védelemben kell részesíteni.”
Hová lett a gyermekvédelem szakmaisága?
(A szerző gyermekvédelmi szakember)