Az indie rockot a kettőezres évek elején popkulturális köztudatba hozta az Egyesült Királyságban és Európa többi részén. Többször jártak már a Sziget nagy színpadán és ahogy korábban soha, most sem vallottak kudarcot. Alex Kapranos frontemberként még mindig acélos – van abban valami ironikus, ha egy zenekar tizenöt év után is megtartotta a sikerességét, akkor veteránoknak számítanak immár – a bő egy órát magabiztosan dirigálta. Az elegáns öltönyös stílusban fellépő frontember mindent elkövetett, hogy bevonja a közönséget, ha arról volt integetni kellett, vagy éppenséggel földre térdelni, de ezek a játékok teljesen feleslegesek a sziget nagy színpadán, különösen Kapranoszéknak, akik alapból táncritmusú zenét játszanak és tegyük hozzá: gitáralapú világuk igencsak kitűnik az idei szigetes fellépők popzenei stílusa mellett. Öt stúdióalbumuk meg bőven szolgáltat alapanyagot egy fesztiválos line up-hoz, így tulajdonképpen tutira mentek. A csúcspont természetesen a Take Me Out és a This Fire című nóták voltak – egyszóval, délutáni matiné műsorsáv ide vagy oda, ők voltak a legnagyobb színpad urai csütörtökön.
Ezt pedig nem csak a rocker mondatja belőlem, ugyanis pontosan tudom, hogy mekkora szám, hogy Richard Ashcroft életében először eljött Magyarországra, és sokan azt várták, hogy hallhatnak majd egy kis The Verve-et, de elsősorban a Bitter Sweet Symphony-t. Aki erre a nótára számított a fináléban megkapta, de ami előtte zajlott, az egy pozőr popcsillag produkciója volt. Maga a pasi egy két lábon járó product placement (termékelhelyezés), akin nem volt olyan cucc, amin nem volt látható márkajelzés. a műsorát egyébként a szólókarrierjét jellemző szuicid és sötét hangulatú, lassú, mély és igényesen meditatív dalokra építette, ez meg is tette a hatását, a fiatal fesztiválozók igen erős ütemben szállingóztak el. Így végül fele akkora közönség volt Ashcrofton, mint előtte Kapranoszékon. szemmel láthatóan a Sziget vakmerően keresi a helyet a „szupersztároknak”.
A rocksztároknak öltöző pop-pojácák nem az eseteim, így inkább hanyagoltam a The 1975-öt, és inkább Dominic Richard Harrisont, azaz YUNGBLUD-ot választottam a Mastercard Stage-en. A 13 Reasons Why című sorozat második évadának soundtrackjében hallható Charlotte Lawrence közreműködésével készített szerzeménye, a Falling Skies alapján egészen mást gondoltam volna erről a fiatal énekesről. Amit előadott, az volt élőzene atombombája: ugrált, dumált, a szó legnemesebb értelmében csinálta a fesztivált.
