Megkért egy ukrán nyelvű honlap, hogy írjak arról, milyen ma magyarnak lenni Ukrajnában. A legegyszerűbb az lenne – és letudnám az egészet egyetlen mondattal –, ha leszögezném: magyarnak lenni mindenütt nagyszerű érzés.
Bevallom, sokáig halogattam, hogy hozzákezdjek e dolgozathoz. Az élet ugyanis bonyolult, így a magyarság ukrajnai megélése sem egyértelmű. Függ attól, hány éves vagy, mivel keresed a mindennapit, hol laksz, milyen a családod, a kollektívád, ahol dolgozol stb. Ahhoz tehát, hogy átfogó és reális képet kapjunk, valójában minden Kárpátalján élő magyart ki kellene kérdezni az érzelmeiről. S mivel ez kivitelezhetetlen, egy ilyen dolgozat sem lehet teljes, mindenkit kielégítő.
Vannak azonban kiskapuk, szerényebb lehetőségek. Én speciel az egyik közösségi oldalon tettem fel az első mondatomban a kérdést: milyen ma magyarnak lenni Ukrajnában. És, ahogyan várható volt, egyfajta bugyorszakadás történt: a hozzászólások száma megközelíti a százötvenet, s ahány ember szinte annyi vélemény. No de szemezgessünk is ezekből, mielőtt megpróbálnék valamiféle rezümét megalkotni.
József: Kb. elég szar!
Elemér (drusza): Én személy szerint a szovjet rendszer alatt nem éreztem annyi megvetést, irigységet a magyarokkal szemben, mint mióta megtörtént a nagy rendszerváltás.
Erzsébet: Ha nem akarnának belőlünk mindenáron ukránt faragni, semmi bajom nem lenne.
Anna: A szovjet rendszer alatt éreztem az elnyomást, sok-sok igazságtalanságot a magyarokkal szemben. A rendszerválás után nem. Sőt, jó kárpátaljai magyarnak lenni. Itt vagyunk otthon.
Krisztián: Végül is nincs gond, különben nem laknék itt már 38 éve. Csak kicsivel több erőfeszítésre van szükség az átlagemberekhez képest, hogy elfogadjanak.
Jolika: Milyen érzés, amikor egyesek az őseim földjéről küldenek el: csemodan, vokzal…
Gyula: Jó itt élni. Én szeretek.
György: Mi lenne, ha összeszednél egy válogatást az ukrán hírportálok magyarokkal kapcsolatos cikkeinek komentjeiből?… Tökéletesen kifejezné, hogy milyen érzés…
Jenő: A franc fog nyavalyogni! Small is beautiful.
András: Ez olyan, mint egy mese: van egy sokgyerekes család, s a legkisebbnek oda-odasóznak a vesszővel. No, akkor hogy érzed magad?
Bettina: Fárasztó… Ha nem lennénk folyamatosan politikai játékok célpontja még akkor sem leányálom, de így meg pláne. Az ukrajnai magyarok feszültebbek, sokan mogorvábbak, mint az magyarországiak átlagban, nem érezzük magunkat jog által védve, így állandó “harciállapotban” vagyunk, mert sosem tudni, mikor honnan érkezik majd támadás.
Zoltán: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Nagyapáink nem ilyeneket bírtak ki.
Éva: Kárpátalján élünk. Én szeretek itt élni, és míg nem lőnek, nem is készülök elmenni. Ukrajna bizonyos vonatkozásait itt csak néhány „nackó” törvény meg gyűlölködő ember jelenti. Ez a mi földünk. Nem megyünk sehová.
Zsuzsa: Magyarnak lenni itt minden nap kihívás és harc, de ez erősíti bennünk a nemzeti érzést, hajt, hogy megmaradjunk magyarnak. Én itt vagyok itthon és itt vagyok magyar!
Renáta: Inkább az a kérdés, milyen érzés olyan ukránnak lenni, aki a szülőföldjükről kiutálja a magyarokat és a többi őshonos nemzetet, és saját magukat is ellehetetlenítik a hazájukban.
Gábor: Pár évvel ezelőtt olyan volt, mint bárhol máshol a világon. Ez 2013 és az az előtti időszakban volt. Azóta pedig úgy él, mint akinek állandóan a nyakán a kötél: vagy gazdaságilag fojtogatnak, vagy morálisan helyeznek ránk olyan súlyt, amit nem lehet tűrni, lásd a nyelvtörvényt és az oktatási törvényt.
Ha a fentebbiekhez nem írnék egy fia betűt sem, akkor is egyértelművé válna nagyon sok dolog: a magyarság kárpátaljaiként identifikálja magát, szereti, mi több, imádja a szülőföldjét, elkerüli a konfliktust az állammal, amelynek igyekszik törvénytisztelő állampolgára lenni, rosszul esik neki, ahogyan a többségi nemzet egyes fiai, lányai bánnak vele. Ahhoz, hogy megértsük ezeket az érzéseket, néhány mondat erejéig azért érdemes visszalapoznunk a virtuális történelemkönyvben. 1991-et írunk. Megtörténik az, amire kevesen gondoltak: felbomlik a Szovjetunió, a tagköztársaságok pedig önálló életre kelnek. Így Ukrajna is. Rend a lelke mindennek, így az önállósodást az év decemberében népszavazáson erősítik meg. Kárpátalján három kérdésre kellett választ adni: akarunk-e független Ukrajnát, akarunk-e különleges státuszt Kárpátaljának, s a Bereg-vidékiek akarnak-e magyar autonóm körzetet.
A mai napig bennem élnek az elsöprő igen-es eredmények: szűkebb pátriánkban magasabb arányban szavazták meg a függetlenséget, mint a szomszédos Lemberg megyében, Bereg-vidéken többen akartak magyar autonómiát, mint amennyi magyar él a városban és a járásban. Arra is emlékszem, milyen óriási derűlátással mentek el magyarjaink szavazni az önállóságra. Abban bíztak, hogy a szovjet igától megszabaduló ukránokkal együtt ezek után ők is szabadabban lélegezhetnek.
Nos, az első pofont a még nem is létező ukrán államhatalomtól akkor kapta a magyar közösség. A népszavazás első kérdésére adott igenlő szavazatokat örömmel nyugtázta a hivatalos Kijev. A másik két kérdésről azonban mélyen hallgatott és elfeledkezett. Ez még nem okozott nagy törést a magyar lelkekben. Más egyéb tekintetében nem csorbultak a jogaik. Sőt szélesedtek is: lehetőséget kaptak a nemzeti szimbólumok használatára, a magyarlakta települések visszakapták ősi neveiket, a közösség tovább építhette, fejleszthette anyanyelvű oktatás rendszerét.
A magyarság bekapcsolódott az ország politikai életébe is. Nagy elánnal támogatta például a narancsos forradalmat, mert elhitte, hogy az új vezetők valóban az európai felzárkóztatást tűzték célul. A kiállást a hatalom egy második pofonnal „hálálta meg”: megszülettek a Vakarcsuk-rendeletek, amelyek első próbálkozások voltak az anyanyelvi oktatás felszámolására. A magyarok aktívan részt vettek a helyi – megyei, járási, városi, falusi – önkormányzatok munkájában. Egyetlen esetet leszámítva képviselői által folyamatosan jelen volt az ukrán törvényhozásban is. Kezdetben egyéni, az ún. magyar körzetben juthatott mandátumhoz. Később, amikor ezt a körzetet felaprózták – ez volt a harmadik komolyabb arculcsapás a hatalom részéről – a képviselet pártlisták révén vált lehetségessé.
Az élet közben zajlott a maga módján, a magyarság a más nemzetek fiaihoz hasonlóan örült, amikor az ukrajnai gazdaság emelkedőben volt, s a vele együtt élőkkel együtt ette a gazdasági lejtmenetek zsírtalan és vékonyka kenyerét. Nem háborgott azért sem, mert Európa ezen fertályán egyedül Ukrajna nem részesíti normatív anyagi támogatásban a kisebbségi közösségeket, egyedül Ukrajna nem biztosít alanyi jogon helyet a törvényhozásban. Így volt ez egészen 2017 szeptemberéig, addig, amíg a parlament fene fura körülmények közepette el nem fogadta az oktatásról szóló új törvényt, amelynek ominózus 7. cikkelye az országban nem ukrán nyelven folyó oktatás felszámolását helyezte kilátásba. A magyarság számára mindez derült égből villámcsapással ért fel.
A világ legtermészetesebb dolga, hogy az új jogszabály mind a kárpátaljai magyarok, mind Magyarország vezetése körében kiverte a biztosítékot. Az ukrán–magyar viszony alakulása is megérne egy misét, de ahelyett, hogy elmélyednénk benne, csak a következőket szeretném leszögezni: Magyarország mindenkori vezetését az alaptörvény kötelezi arra, hogy gondoskodjon a külhoni magyarokról, Magyarország elsőként ismerte el Ukrajnát, Magyarország mindig elkötelezett híve és támogatója volt Kijev euroatlanti törekvéseinek, Budapest konkrét ígéretet kapott szinte valamennyi ukrán vezetőtől, hogy a magyar közösség jogai nem fognak csorbulni. Nem véletlenül minősítette a hivatalos Budapest hátbatámadásként, hitszegésként a 7. cikkelyt.
Térjünk azonban vissza hazai vizekre. A helyi magyar érdekvédelmi szervezetek tiltakoztak a jogszabály ellen, pozitív módosításokban reménykedtek. Ehelyett azt kapták, amire a legrémisztőbb álmaikban sem számítottak: Ukrajnához lojális, Ukrajnában megbecsült magyar nemzetiségű állampolgárokként lefeküdtek, és úgy ébredtek, mint szeparatisták, az ukrán nép oroszok utáni legádázabb ellenfelei, akik csak azért nem hajlandóak megtanulni az államnyelvet, hogy az országot gazdaságilag és erkölcsileg tönkretegyék.
Legalábbis ezt sugallta szinte minden hatalomtól függő és hatalomtól nem függő írott és elektronikus sajtóorgánum. Filmek, riportok sora igyekezett bizonyítani a vádakat: szinte vadásztak ukránul nem tudó idős emberekre, a nemzeti jelképekre, a magyar „fegyverkezést” vadászokkal, polgárőrökkel illusztrálták, a magyar extrémizmust ukrán nacionalisták(!) fáklyás felvonulásaival. (Arról ellenben sehol nem szóltak egy szót sem, hogy az ukrán állam a fennállása alatt a kisujját sem mozdította, hogy a magyarság megtanulja az államnyelvet: mind a mai napig – 28 év telt el! – nincsenek sem tankönyvek, sem szótárak, nincs sem megfelelő nyelvoktatási módszer, sem megfelelően felkészült tanerő…) Szinte ömlött a magyarellenes propaganda, s nem is eredménytelenül. Elég volt beleolvasni az anyagok alatt megjelenő gyűlölködő kommentekbe olyanok részéről, akik talán életükben nem találkoztak magyarral.
A magyar ember pedig – de a Kárpátalján élő nem magyar is – csak ámult-bámult: életében nem találkozott egyetlen röplappal, brosúrával sem, amely területi elszakadásra buzdított volna. A magyarság részéről nem került sor egyetlen fegyveres incidensre sem. Sőt, a magyarság nagyon fegyelmezetten, nem felülve a provokációnak, még saját jogai megnyirbálása után sem vonult utcára. Mindig és minden esetben békés eszközökkel akarta és akarja elérni céljait. A lojalitásért cserébe az immár állami szintre emelt elnyomás mellé pedig kapott hideget-meleget: konkrétabban provokatív plakátoktól kezdve székházgyújtogatásig mindent.
A magyarság most megint bizakodó. Én is az vagyok. Jó volna, ha nem esnénk ismét – Juscsenko és Porosenko után harmadszor – pofára. A labda az új hatalom térfelén pattog: a szavazatainkat kimutathatóan megkapták. Első lépésként csupán apró gesztusokra lenne szükség a nép szolgái részéről ahhoz, hogy visszatérjen a magyarság ukrán államhatalomba vetett, erősen megrendült bizalma. Kijev biztosan nem járna rosszul: az ország talán legtörvénytisztelőbb, leglojálisabb közösségét kapná vissza cserébe.
Ellenkező esetben… Nos, Ukrajna nyugodt lehet: ellenkező esetben sem ragad fegyvert senki, de alighanem még szegényebbé, színtelenebbé válik…
A magyarság azt teszi majd, amit kárpátaljai közösségünk csaknem harmada eddig is megtett: nyakába veszi a nagyvilágot, és Magyarországtól kezdve Németországon, Nagy-Britannián át egészen Kanadáig egy, az itteninél jobb napot keres a feje fölé. Mert magyarnak lenni mindenütt jó.
Kőszeghy Elemér,
az ukrajnai Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője