Aurél – akit csak mi hívunk így, valódi nevét nem tudjuk – a hét öt napján hagyatékokat túr, aukciókon tanul és licitál, képkeretezőhöz rohangál, vagy külföldi galériák weboldalait böngészi. Szombaton és vasárnap délelőtt pedig a Budaörsi úti bolhapiacon árulja képeit. Törzsvevőinek megmondja, melyik festmény hamisítvány, melyik az, amelyről maga sem tudja, valódi-e, és megmutatja „titkos” szerzeményeit, amelyek értékbecslésre, keretezésre vagy a szerinte legjobb pillanatra várva bújnak meg raktára mélyén. A legnagyobb festőművészek számozott nyomatait, hovatovább eredetinek mondott munkáit árusító Aurél igazmondását nem érdemes ellenőrizni.
A bolhapiac aranyszabálya, hogy minden az, aminek a vásárló hinni szeretné. Törzsvendég a képzőművész, aki installációihoz, montázsaihoz és kollázsaihoz keresi a leghétköznapibb tárgyakat, a legunalmasabbnak tűnő családi fotókat vagy okiratokat. Így kelhet új életre a diploma, a katonai kiskönyv, vagy osztálynapló. Ha nem vesz semmit, akkor sem jött hiába, kap ihletet vagy nézheti a hétről hétre szaporodó Scheiber Hugó-képeket – az 1950-ben elhunyt avantgarde festőművész fantasztikus tempóban dolgozik még mindig, gyanút talán az kelthet a legamatőrebb műkedvelőben is, hogy a tegnapi eső után maradt pocsolyából nem kellene-e kiemelni az oly nagy értékeket.
A Városliget átépítése miatt megszűnt Pecsa bolhapiac magyar és külföldi népe is a Budai Zsibvásárra jár. A kavalkádban a nyelvi nehézségek megoldhatók, a kulturális különbségek lényegtelenné válnak és a különböző habitusú emberek saját, közös hagyományokat teremtenek.
Ki nem mondott előírás, hogy mindig azé az áru, aki először ér hozzá, hiába teszi vissza az asztalra, amíg nem lép el, övé a vásárlás előjoga. Így volt ez a káprázatos szőnyeggel is, amelynek eladója egy igen hevesre sikeredett családi vitát rendezett épp, amikor többen is megvették volna áruját. Az a vevő kezdhetett alkudni, aki először állt a szőnyeg szélére.
A törzsvevőknek az ízlést és méretet tökéletesen ismerő eladó félreteszi a márkás ruhát, kabátot vagy kalapot, a másik a régi könyvet, CD-t vagy nagylemezt. A holland árus, aki arról győzködött, hogy Hollandia nem jó hely, mert egészen más, mint Amszterdam, hiányos legót adott el. A felbontott doboz az ajándékozottnál maradt, a kárpótlás egy Maria Callas CD-sorozat lett. A bolhapiacon ugyanis nincs számla, hivatalos garancia, de a betyárbecsület többet ér - a hibás árut visszaveszik, vagy új üzlet köttetik eladó és vevő között.
Ihletet nem csak a képzőművész kaphat, beszélgetni szerető írók is jó helyen keresik a kiszínezett, de valóságalapú történeteket, a „minden ember egy mese” itt aztán igazán érvényesül. Van olyan árus, aki nem pénzért, hanem szenvedélyből jár ki. Akad, akinek túl sok életkaland jutott, és sokaknak ez a főállásuk. Vásározók, akik fél 4-kor kelnek, 5-kor már kipakolnak, mert tudják, hogy az igazi vevő legkésőbb reggel 7 és 8 között már rója a sorokat.
A külföldre ajándékba szánt csipketerítő csak azokban a hetekben volt hiánycikk, amikor szükség lett volna rá. Bizonyítva, hogy bolhapiacra konkrét céllal nem érdemes menni. Ahogy befeszülten, humorérzék és kíváncsiság nélkül sem. Egyetlen titok azonban örök rejtély marad: melyik kamionról esett le az áru.
