Hajnalban kellett volna indulni, rendes parasztembernek ez nemigen okozna gondot, ő már nyitáskor ott állna a vásár kapujában, elsőként gusztálva meg malacot, nyulat, óriás ludat és kölyöktacskót. De az öt óra nekünk korai, s állatainkat is úgy szoktattuk, hogy hét előtt nemigen kelnek.
Reggel fél kilenc, mikorra Ónodra érünk, s mivel először vagyunk itt, a szánkat is folyamatosan tátjuk a csodálkozástól. Sárga mellényes közmunkások minden kanyarban, kezükben parkolójegyes tömb, ötszáz forint a napijegy, s látva az áradatot, ami előttünk hömpölyög, tisztes bevétel keletkezik itt minden hónap első csütörtökén, amikor is országos állat és kirakodóvásárt rendeznek. Bár a sorrendet immáron illene megfordítani, hisz a kirakodás úgy nyolcvan-húsz százalékban győzi le az eredeti funkciót. Külön soruk van a ruháknak, a cipőknek, a függönyöknek, a műanyag kis traktoroknak, a kifejezéstelen tekintetű hajas babáknak, s az ezoterikus küttyöm-püttyömöknek, kezdve a kabbala védelmi karkötőktől a nagy lótuszkristályokig. Eltart egy darabig, mire átverekedjük magunkat az alpakka kanalak és nokedliszaggató-készletek tengerén, mintegy uszályként húzva magunk után a sült hurkák, fokhagymás kolbászok, lacipecsenyék, kürtős kalácsok és rózsaszín vattacukrok illatelegyét.
Kisállatok és sertések. Ez a két kategória igazít útba a térképen, s valóban, egy drótkerítéssel elzárt területen végre megtaláljuk, amiért jöttünk, s amiért talán a XIV. század óta jönnek mások is, mióta Zsigmond király vásártartási jogot adományozott a településnek, s lett, mint ilyen, azóta is ez egyik legrégebbi és legnagyobb vásári helyszín. Itt vett lovat nagyapám, de ha ő nem is, valamelyik üköm bizonyosan, s persze jó lenne az időben visszautazva látni, hogy ha négy-ötszáz évvel ezelőtt ugyanitt valamely női ősöm, elődöm beleszeretett egy karkötőbe, az vajon milyen lehetett.
Indiai futókacsáért jöttünk amúgy, hasznos jószág, azon túl, hogy édesen totyog - és valóban tud futni, ha úgy tartja úri kedve vagy épp kergeti a kutya -, ennél is előnyösebb tulajdonsága, hogy megeszi a meztelen csigát. A jóisten elég szórakozott kedvében lehetett, amikor ezt a nyúlós és sikamlós jószágot megteremtette, bár, ha alaposabban utánaolvasunk, kiderül, hogy a fajtán belül is vannak hasznosabb és kevésbé hasznos variációk. Az, amelyik a mi zöldségeinket eszi, vélhetően az utóbbiak közé tartozik, s mivel éjszaka fejlámpával kint bóklászni és célirányosan összeszedni őket nem tűnik célravezetőnek, marad a szárnyas, amelyiknek kedvenc csemegéje ez. India futókacsát azonban senki nem hozott a vásárba, vagy ha igen, azt már hajnalban felvásárolták az idejében ideérkezők. Így maradt a bóklászás, a nézelődés, a szóba elegyedés.
Aztán megpillantottuk őt: ezer színben pompázott, a narancstól az ezüstszürkéig, taraja pedig úgy piroslott rátarti feje búbján, mintha igazi rubinból lenne. Megalkudtunk rá, az itáliai karvalyszínű kakasra, hónunk alá csaptuk, elhoztuk. Meztelen csigát ugyan nem eszik, ám ennyi gyarlóság egy ilyen szépségbe belefér.