Az egerszalóki, majd a székesfehérvári szennyvíziszap-importól szóló hírek árnyékában kis híján elsikkadt, hogy a főváros hosszú évek óta megoldatlan szennyvíziszap-problémával küzd, és a budapesti tapasztalatok az összes olyan érvet megcáfolják, amellyel a behozatalt az illetékesek indokolni próbálták. A szennyvíziszap a tankönyvi definíció szerint a kommunális (lakossági) vagy ipari szennyvíz tisztítása során képződő szilárd vagy folyékony hulladék. Kulcselem, hogy mindenképpen hulladékról – az összetételtől függően sok esetben nehézfémeket, gyógyszermaradványokat, antibiotikumokat, kábítószerek bomlástermékeit, szerves szennyezőket stb. tartalmazó veszélyes hulladékról – van szó, amelynek behozatalát a hatályos törvények csak feldolgozási célra engedélyezik. A feldolgozás azt jelenti, hogy a folyamat révén a piacon értékesíthető termék keletkezik a hulladékból – ez az a feltétel, amit a budapesti szennyvíziszap esetében nem sikerült teljesíteni (részben ugyanazoknak a cégeknek, amelyek a vidéki hulladékimportban is érdekeltek).
Budapest kapcsán a dilemma a legkorszerűbbnek számító, uniós támogatásból épült Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep kapcsán merült fel a legélesebben. A csepeli üzemben évente mintegy 40-60 ezer tonna iszap keletkezik, és termelődő hulladéktól a szennyvíztisztító üzembe helyezése óta, vagyis több mint egy évtizede nem sikerül(t) megnyugtató módon megszabadulni – annak ellenére sem, hogy a feldolgozást az első években az EU is támogatta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy hulladékégetőben semmisítik meg a képződő szennyvíziszapot, ami önmagában meggyőzően demonstrálja a kihívás nagyságát: ha egy magas víztartalmú, éghető anyagokat alig tartalmazó hulladékot a legdrágább eljárással, égetéssel akarják ártalmatlanítani, annak aligha lehet egyéb racionális magyarázata, mint hogy nincs más megoldás. Az égetőmű-építést szintén uniós forrásból kívánta finanszírozni az Orbán-kormány, de egyrészt az ötlet jelentős lakossági ellenállásba ütközött a helyszínül kiszemelt Ócsán, másrészt a felkínált formában az EU sem lelkesedett az ötletért, leginkább amiatt, mert a szennyvíziszapnak túlságosan kicsi az energiatartalma, ezért hulladékkal kellene együttégetni. A szennyvíziszaphoz a saját mennyiségének ötszörösét kitevő szilárd kommunális hulladékot kellene hozzákeverni az éghetőség biztosítása érdekében.
Az uniós finanszírozással kapcsolatos aggályokat Jávor Benedek volt EP-képviselő tárta föl. Szerinte az égető 60-80 milliárd forintba kerülne, ami nagyjából a főváros éves költségvetésének harmada-negyede. A Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat 50 milliárd forint uniós támogatást igényelt a projekthez 2017 őszén, az önrész biztosításához pedig a kormány hitelt vett föl az Európai Beruházási Banktól. Jávor úgy tudja, a Bizottság komoly kifogásokat fogalmazott meg: Európában maga az égetés is nemkívánatos, ráadásul ebben az esetben még energiát sem terhelne, pontosabban a lakossági szemét hozzákeverésével előállított energiát is az égető használná föl a nedves szennyvíziszap szárításához.
A brüsszeli reakciókból világosan látszott, hogy ilyen célra nem fogunk pénzt kapni az EU-tól, ezért az Orbán-kabinet – hitelfelvétel ide vagy oda – a közelmúltban szép csendben elállt a támogatási igénytől. A szennyvíziszap kérdése azonban ettől még nem oldódott meg. A képződő hulladékot a 24.hu írása alapján jelenleg a dél- és az észak-pesti szennyvíztisztító is egy Hatvan melletti lerakóra szállítja, és ott – díj ellenében – lerakja, ami jelzi, hogy a szennyvíziszap nem termék, amiért a piacon pénzt adnak, hanem hulladék, amelynek a lerakásáért fizetni kell. A lerakásos ártalmatlanítás helyi források szerint szorosan összefügghet a Hatvan városát időről időre beborító bűzfelhővel, amely miatt rendőrségi nyomozás is indult - érdekesség, hogy pontosan ugyanez a jelenség tapasztalható Székesfehérvárnak a szlovéniai szennyvíziszapot befogadó lerakóhoz közeli részén.
