Menjetek békével, szolgáljátok Istent és embertársaitokat – mondta a plébános, és letette az bőrkötéses könyvet maga elé, az asztalra. Szép istentisztelet volt, ebben mindannyian egyetértettek. Ábrahámról volt szó, aki azt kérte a Mindenhatótól, hogy ha csak tíz igaz ember van Szodomában, az ő kedvükért kímélje meg a várost. A templom tele volt, néma csendben, lehajtott fejjel ültek a padsorokban, ki-ki a maga módján próbálta értelmezni a hallottakat. A hirdetéseknél már volt némi a zsivaj, néhányan el is indultak kifelé. Persze csak a hátsó sorokból.
Aztán kipattant a szószékre Osztie plébános. Békés derűvel fogadták, a hívek többsége nem is hallotta pontosan, miről beszél. Valami táborról szólhatott, mert szóba kerültek dátumok, helyszínek, de hát a gyülekezetnek már megvolt a nyári programja, jobb is volna, ha ennek is gyorsan vége lenne. A mondatfoszlányok aztán kezdtek összeállni. „A Mi Urunk... Minél többen... Fiatalok.. Válaszolni Miniszterelnök Urunk gyönyörű gondolatára...Szabadság... Keresztény... Keresztény szabadság... Édes hazánk.”
András felnézett. Egy pillanatra úgy rémlett, találkozik a tekintetük Jézuséval, aki a szószék fölötti kereszten függött. Ehhez mit szólsz? – kérdezte, de a szobor ismét csak egy szobor volt, a pillanat, úgy tűnt, elmúlt. Legutóbb akkor beszéltek, amikor Osztie a szószékről szólított fel minden „rendes, tisztességes” keresztény embert a kormány támogatására. Osztie egyébként is minden alkalmat megragad. Ha csak teheti, elmondja, mennyire helyesli, amit a kormány tesz, tett vagy tenni szándékozik. Isteníti Horthyt, utálja a liberálisokat, a kommunistákat, és mindenkit, akit annak gondol.
András a többiek arcát leste, hallják-e, amit ő. Mellette egy asszony elmélyülten kotorászott a táskájában. A kopasz úr, előtte, áhítattal nézte a plébánost, szomszédja, egy nyugdíjas középiskolai tanárnő pedig lelkesen bólogatott. Tedd már meg – mondta Jézus, aki erre az alkalomra ismét megelevenedett, és egyébként is, már régóta szerette volna, ha András megteszi. Ő lassan bólintott, aztán kikelt a padból, és teljes erejéből a kőpadlóhoz vágta az imádságos könyvét. Nagyot szólt. A misétől megilletődött templomban egy pillanatra néma csend lett. A kopasz úr vádlón meredt rá, a nyugdíjas tanárnő kis híján kiküldte – régi reflexek –, csak a táskában kotorászó asszony tett úgy, mintha semmi sem történt volna.
András felkapta a könyvet, és határozott léptekkel kisietett. Valami baj van? – kérdezte tőle a koldus, aki évek óta kéreget a templomkapuban. Ez a... na mindegy – mondta András és fújt egy nagyot. Pénzt adott, ahogy mindig, aztán megkérdezte, hogy van mostanában. Közben vége lett a misének. Az emberek úgy mentek el mellettük, mintha ott sem lettek volna. A koldust András miatt büntették, Andrást meg a földön csattanó imakönyv miatt. Vajon a Názáreti nem csinált botrányt, amikor a kufárokat kiűzte a templomból? – kérdezte András. Mit gondol – válaszolta a koldus – volt ma tíz igaz ember a templomban?
A Megváltó elégedetten sóhajtott a kereszten.