„Nem értem, hogy amikor grillezett homárt rendelek, miért nem egy jól átsütött telefont hoznak, miért a pezsgőt hűtik le, miért nem a telefonkagylókat, melyek mindig langyosak és ragadósak, és sokkal jobban festenének vödörben, jégkockák között.” Május végén jelentette meg újra a Helikon kiadó Salvador Dalí 1952-es „önéletírását”, a Salvador Dalí titkos életét, amelyben a katalán festőművész külön-külön fejezetben tárgyalja magzati és hamis gyermekkori emlékeit is, és utazik leplezetlen polgárpukkasztásban. Dalí e könyvében is gondosan ápolja az ösztönös őrült zseni imázsát – nem teljesen alaptalanul −, aki talán semmit se vett komolyan a művészet és múzsája, Gala iránt érzett szerelmén kívül. Ha nem szórakoztató irodalmi műként olvassuk Dalít, hanem készpénznek vesszük minden szavát, akár bosszankodhatnánk is azon, hogy a leplezetlenül önimádó művész hülyének néz mindenkit. Pedig nem Dalí (volt) az egyetlen, aki emlékművet emelt magának, és talált ki magának emlékezetes szerepeket, ám a képeit látva mégis egy nagyon tudatos, okos alkotó portréja rajzolható meg. A művészi szándék persze az idő múlásával az ő esetében is olykor célt téveszt: 1931-es installációja, a Gala cipője (Szimbolikus működésű szkatologikus tárgy) természetesen nem gyönyörködtetni, inkább meghökkenteni akart, de ma már inkább csak megmosolyogtat.
Feltehetően sokak emlékezetében elevenen az a festménye, amelyen Gala mint alvó Vénusz van jelen, és a tenger felől érkező gránátalmából kirobbanó zöldszemű hal tigriseket és szuronyos puskát okád rá, miközben az égbolton egy fehér elefánt lebeg. Sokféle értelmezési lehetőség, Freud, paranoia-elmélet – olvashatjuk az 1944-ben született, Madridból kölcsönzött mű (Az Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal ébredés előtt) kommentárjaként a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán. És hogy mi fán terem a paranoia-elmélet − a tudatalatti esztétikai felfedezése −, azt olyan művek is mutatják, mint A láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán, vagy A rothadó szamár. A rothadás, bomlás egyfelől Dalí művészetfilozófiai problémája, másfelől visszatérő motívum: Louis Bunuellel készített közös filmjében, az Andalúziai kutyában egy zongorán hever a dög. Sokkoló, brutális kép, ami valójában csak egy csúfondáros gesztus: a később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett spanyol költő és író, Juan Ramón Jiménez akkoriban népszerű csacsimeséjének, a Platero meg énnek a kigúnyolása. A zongora aztán maradt, a rothadó szamár pedig átváltozott Lenin portrékká: 1931-es festménye, a Részleges hallucináció: hat Lenin-kép egy zongorán is sokféle megfejtést kapott már. Van, aki szerint a kommunizmus iránti szimpátiájának kifejeződése, más szerint éppen ellenkezőleg: csak bosszantása André Breton írónak, aki a mozgalom vezetőjeként agitálta a politikai anarchistákhoz közel álló szürrealistákat, hogy csatlakozzanak a kommunistákhoz − Breton Dalí iránti szeretete később utálatba csapott át. Dalí magyarázata szerint e képen Lenin mint apafigura nem más, mint szimbóluma a saját apjának, aki kitagadta őt.
Ha élne, André Breton feltehetően bosszúsan venné tudomásul, hogy a szürrealizmus betetőzője és bevégzője – a pénzéhsége miatt általa csak Avida Dollarsnak csúfolt − Salvador Dalí a leghíresebb csillag a nemzeti galériában is. Pedig valóban vannak hozzá mérhető, nem kevésbé jelentős alkotók is itt, mint például a tárlat címében is nevesített belga festő, René Magritte. „Egy férfi szereplő, aki teljesen lemeztelenítve és ki üresítve áll előttünk, kivéve a bolondok vagy törtetők csengettyűit” – írta Magritte 1927-es festményéről, A kettős titokról, ami a „kis esztétikai különlegességek” problémája helyett a gondolat kifejezésének képe kívánt lenni. Ám bizonyos szempontból mégiscsak „kis esztétikai különlegesség” ez a kép (is): a festmény síkszerűségének, ezen keresztül az emberi psziché működésének a demonstrálása.
Válság és újjászületés: hirdeti a tárlat alcíme, ami abból a szempontból kissé közhelyes, hogy az élet folyamatos válságból és újjászületésből áll, és nem csupán az 1929-es évhez köthető. Ám az 1929-es év mint a tárlat központi gondolata mégiscsak indokolt: ebben az évben született a kiállításon is vetített Andalúziai kutya, továbbá Breton második szürrealista kiáltványa. „Minden jel arra mutat, hogy a szellem számára létezik egy olyan pont, ahonnan nézve élet és halál, valóság és képzelet, múlt és jövő, megosztható és megoszthatatlan, magas és alacsony már nem ellentmondásként érzékelhetők” − írta többek között, amiről a kiállítás katalógusában Henri Béhar kritikus joggal jegyzi meg: meglehetősen ellentmondásos, hogy a materialista mozgalmár a testtől elválasztott szellem számára tart fenn különleges helyet. Persze a félálom poézisét és az őrület sznobizmusát is programként hirdető mozgalom – minként azt Klaus Mann írta – szinte kereste a paradoxonokat.
A francia szürrealisták történetét hét nagyobb szekcióban mutatja be a tárlat, amelyen találkozhatunk a dadaista előfutárokon túl Joan Miró, Yves Tanguy, Pablo Picasso, Francis Picabia, Alberto Giacometti, Jean Arp műveivel is. Látható továbbá Max Ernst 1928-as Khimairája, amelyet Breton „szentképként” tisztelt, de a szürrealisták által csodált, majd megvetett olasz Giorgio De Chirico perspektívával játszó festményeivel is találkozhatunk. A trompe-l’oeil (szemet becsapó) képeket, vagy De Chirico műveit látva eszünkbe juthat Daniel Arasse művészettörténész elemzése Francesco della Cossa Angyali üdvözletéről, amelyben arról írt, a ferrarai reneszánsz mester a perspektívajátékkal miként próbálta jelezni a megmérhetetlen eljövetelét a mértékbe, és ábrázolni az ábrázolhatatlant. Innen nézve nincs új a nap alatt.
A szentendrei Ferenczy Múzeumban eközben Magyar szürrealizmus címmel látható tárlat. Ez abból a szempontból merész, hogy magyar szürrealista mozgalom nem volt, aközött pedig, hogy voltak magyarok, akik egy időben szürrealista képeket festettek, a párizsi szürrealista csoport pedig 1969-ben oszlatta fel magát, nincs szoros összefüggés. Az előfutároknak tekintett Gulácsy és Csontváry műveitől kezdve itt eljuthatunk Reigl Juditig a mintegy félszáz alkotó inkább Best of válogatásnak tekinthető tárlatán. Korniss Dezső, Rozsda Endre, Ámos Imre, Anna Margit, Kandó Gyula, Barta Lajos – és még sorolhatnánk – persze akármennyi kiállítás után is több figyelmet érdemel. Kedvcsinálónak nem rossz.
INFÓ
A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben
Magyar Nemzeti Galéria, október 20-ig
Kurátorok: Didier Ottinger, Marie Sarré, Kovács Anna Zsófia
Magyar szürrealizmus
Szentendre, Ferenczy Múzeum, szeptember 1-ig
Kurátorok: Gulyás Gábor, Eged Dalma
Salvador Dalí:
Salvador Dalí titkos élete
Helikon 2019.
404 oldal
