A hetvenéves Margócsyról szeretnék írni. Mintha tegnap lett volna, hogy a hatvanévesről írtam Margináliát. Elővettem a Margonauták hatalmas, 729 oldalas, száz szerzős kötetét, s olvasása közben ráébredtem, hogy Margócsy kapcsán kellene arról írnom, hogyan kezdődött az irodalmi rendszerváltás a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a gazdasági a nyolcvanas évek elején, a politikai a nyolcvanas évek végén, a társadalmi a kilencvenes évek közepén, s végül hogyan zárulnak be egymás után az ezredfordulótól máig. Először becsapódik a politika vaskapuja, aztán bezárul a gazdaságé, majd véget ér és megfordul a társadalmi rendszerváltás. Manapság tűnik el az irodalmi rendszerváltás, Esterházy, Tandori és Térey halálával, Krasznahorkai emigrációjával, és ki tudja még, hogy mivel. De akkor is, ott is tudni kell fenntartani egy kultúrát. Megőrizni és továbbadni a megőrizhetőt és tovább adhatót. Margócsy az őrzők és adók egyik legnagyobbika.
A magyar líra forradalma az 1960-1970-es évek fordulóján, a prózáé a hetvenes évek közepén zajlott le. Amikor Petri és Tandori nemzedéki lázadása végbement a „képviseleti költészettel”, a Petőfi, Ady, József Attila szereppel szemben. Amikor Petrinél a szabadság és a szerelem a közszabadságból magánszabadsággá, a szerelem magánszerelemmé válik. Amikor Tandorinál már nincs társadalom, nincs politika, nincs másik, csak a radikális távolmaradás. És amikor Ottlik nyomán egy új prózaíró nemzedék szakított a nemzet képviseletével, az íróság szerepének különlegességével. Az író ugyanolyan közönséges ürge, pasas, ipse, mint bárki más, csak éppen ír. Az írónak nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodnia. A kritikusnak az írói szerepet és az irodalmi szöveget és befogadását kell szemügyre vennie, s nem politikai hatását, társadalmi befolyását. Mindezt megérthetjük, amikor elolvassuk Margócsy meghatározó, így a Petri és/vagy Tandori; a Hová lett a bartóki modell a mai magyar költészetből?; A történelem elbeszélésének relativizálása című munkáit.
Margócsy kritikusi és irodalomtörténészi feladatának tekintette, hogy a magyar irodalom gravitációs pontjában lévő Petőfinek leírja a vátesz-építő, realista szerepjátékát, és visszaadja a realistaként értékelt művek romantikus jellegét. Ha meg akarjuk érteni Esterházy Péter anti-vátesz forradalmárt, értenünk kell ahhoz, miként teremti magát a vátesz. Margócsy István közös festményen ül Balassa Péterrel és Radnóti Sándorral a Három kritikus című képen. Balassa az egyik, Radnóti a másik irányba fordul és beszél. Margócsy középen, hátra dől, szembenéz velünk. Hol van már az a kép? Ki tudja. De ennek a szembenézésnek az alapja a magyar irodalom polifón elemzése: nincs egy út, nincs egyetlen paradigma, nincs egyetlen kánon. „Ugyanazon korban, ugyanazon nagy kérdésekre nagyon eltérő válaszok születhetnek – s egymás mellett élő, nagyon különböző, de nagyságukban kétségbe nem vonható nagy költészetek keletkezhetnek.” Margócsy kíméletlen és tárgyilagos kritikus. Nem kíméli Esterházyt vagy Nádast, nincsenek szekértábor elfogultságai. Hitele és biztos ítélete van.
Innen adódnak az orbáni kérdések: hogyan romboljuk le a nemzeti intézményeket, semmisítsük meg az évszázadok alatt kialakult, többrétegű gazdasági, politikai kultúrát, a civilizációs reflexeket, s végül a nemzeti művészeti – irodalmi, képzőművészeti, zenei – polifón kultúrát, mert ellenünk vannak? Ellenünk vannak sokféleségükben. Ellenünk vannak hatalomnélküliségükben. Margócsy István a fennálló egyik legfontosabb megkérdőjelezője, mert az irodalmi, a kritikusi kultúra fenntartója a 2000 folyóirattal és saját kritikusi működésével, mert tanítványai vannak, mert ízlése és modora van, mert van. Politika és politikus nincs. Nem törődünk vele, még ha ő törődik is velünk. Benne vagyunk a korban, de a sajátunkban és nem a politikáéban.
Margócsy az egyik ÉS-kvartettben: „engem mindig is bosszantott Petri egyik legremekebb versének, A felismerés fokozatai címűnek a mottóértelmezése, amely szerint Novalis sorai magyarul így hangzanának: »E korban / nem enyhülhet meg szomjúságod.« Novalis nem ezt írja, hanem ezt: »in dieser Zeitlichkeit wird nie der heisse Durst gestillet.« Vagyis ebben az időbeliségben, ebben a halandóságban, ebben az időnek alávetett létben nem enyhülhet szomjúságod!” Korok jönnek és mennek. Te nem korokkal jössz és nem korokkal tűnsz el, hanem az voltál, vagy és leszel, amivel kitöltötted a halandóságod, időnek alávetett létedet. „Némaság a hang helyett / De a némaság mi helyett?” – kérdi Tandori. Egy percnyi csend után a kritikus semleges hangon beszélni kezd, s beszéde az emberi, az európai, a magyar civilizáció hangja.