Oszthatják ezt a véleményt mindazok, akik múlt vasárnap végignézték a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes döntőjét. Pedig nem volt rövid a műsor. Kevés híján öt órán át tartott. De a két főszereplő, Novak Djokovics és Roger Federer végig fenn tudta tartani a feszültséget. Még azokban a menetekben is, amelyeket egyikük vagy másikuk – a remek szerváknak köszönhetően – egyértelműen megnyert. A többség azonban nem ilyen volt. A végjáték pedig egyedülálló. S nem csupán azért, mert először a brit nyílt teniszbajnokság történetében az ötödik játszmában 12-12 után rövidítés következett. Néhány éve volt egy döntő, amely 16-14-nál ért véget, s akadtak ennél hosszabb csaták is – bár nem a döntőkben -, de emiatt határoztak úgy, hogy nem várják meg, amíg kivilágos kivirradtig elhúzzák a meccset.
A helyszíni közönség érezhetően a 37 éves svájcinak drukkolt. Nem véletlenül. Kétségkívül ő a szimpatikusabb. Már csak azért is, mert még mindig világszínvonalon teniszezik és játékában mindig benne van egy-egy váratlan, fantasztikus húzás. A szerb meg olyan, mint egy gép. Tökéletesen adogat, a világ legjobb fogadója, csak ritkán hibázik. Ám ezúttal a szokottnál többször. Nem használta ki, amikor elvette Federer adogatását. Ám aztán a svájci sem tudta beütni a győztes pontot. Érdemes volt tehát az Eurosport 2-re kapcsolni és aztán már nem lehetett onnan elszabadulni. A kommentátorok pedig alkalmazkodtak a különleges alkalomhoz. Csak akkor szólaltak meg, amikor kellett, nem beszélték túl a csatát. Ritka, de követendő hozzáállás.
E drámai élmény után a nézőnek ki kell kapcsolódnia, valahogy le kell vezetnie az izgalmakat, amelyeknek hatása alá került. Ehhez a legjobb módszer, ha megnéz egy könnyed vígjátékot. Ez persze nem a legjobb jellemzés arra a filmre, amelyet a TV2 új filmcsatornája, a Moziverzum jóvoltából – immár sokadszorra – láthattunk. Egy klasszikusról van ugyanis szó, egy olyan profi módon elkészített alkotásról, amelyben minden tökéletes, minden a helyén van. Ezért aztán valahányszor elénk kerül a Magas szőke férfi felemás cipőben, szinte az újdonság erejével hat. Mindig felfedezhetünk benne újabb poénokat, s még a legtöbbször ismételt jelenetek is úgy szórakoztatnak, mintha először látnánk.
Napjainkban, amikor ugyancsak sokat hallunk a nyugati titkosszolgálatok működéséről, valamint vetélkedéséről, egészen aktuálisnak hat ez az 1972-ben forgatott és Magyarországon is két év múlva bemutatott film. A történet egész egyszerű lenne: a szolgálat főnöke csapdát állít a posztjára pályázó helyettesének. Így kerül a történetbe a kicsit bolond főhős, aki amúgy hegedűművész – és zeneszerző -, de semmiképpen nem nagy titkok tudója. Ebből az alapból gyártott frenetikus mozit a rendező, Yves Robert, aki nem állhatta meg, hogy maga is ne szerepeljen benne. Ő játssza ugyanis az egyik legjobb jelenetben a karmestert, aki kevés sikerrel igyekszik kordában tartani zenekarának három, saját magánbajaival elfoglalt zenészét.
A majdnem ötvenéves film szereplőinek többsége már rég meghalt. A gyönyörű Mireille Darc is – Alain Delon egykori kedvese –, akárcsak a fő titkosszolgát alakító remek Jean Rochefort. A magas szőkét játszó Pierre Richard – akit ennyi év elteltével már alig ismernénk fel – még él, s ősszel éppen Magyarországra készül. Elmorfondírozhatunk azon is, hogy régen még milyen nagyszerű francia filmek készültek. Richarddal többet is forgattak - Balfácán, Félénk vagyok, de hódítani akarok – de említhetnénk Depardieut, vagy Jean Renót is. Vagy Belmondót, az ugyancsak klasszikussá vált A profival, amelynek egyik különlegessége, hogy nincs happy end, hiszen a főhőst lelövik.
Nagy szerencse, hogy ezeket a filmeket időről-időre meg lehet nézni valamelyik csatornán (csak éberen figyelni kell a műsorokat). Biztos, hogy sikerükben nem csekély része van a kitűnő magyar szinkronnak. A magas szőke esetében már a főcím alatt elkezdődik a játék, amihez két remek hang segít: Bánsági Ildikó és Kristóf Tibor. A magyar szöveget az a dr. Hársing Lajos írta, aki a tévézés hőskorában – az akkor egyetlen – Magyar Televízióban vetélkedőket is vezetett. Nagy műveltségű, sok nyelven beszélő férfiú volt, s nem derogált neki a filmek fordítása sem. Így aztán ötletes, jól mondható és a magyar nyelvet is jól kiaknázó szövegeket kaptak tőle a nagyszerű színészek. Tahi Tóth László nem először – és nem is utoljára – volt Richard hangja, mellette remekelt Kálmán György, Képessy József (a híres Bernard Blier megszólaltatója), valamint a sajnálatosan korán elhunyt Káldi Nóra (Darc magyar hangjaként). Meg a többiek, akik közül még megemlíthetjük Mezei Máriát, aki hajlandó volt elvállalni egy egészen kis szerepet is. Ami egyébként jellemző volt arra a korra: a legkiválóbb magyar színészek adták a hangjukat a külföldi sztároknak – és ez emelte a filmek színvonalát.
Napjainkban ez is másképpen van. Jó azonban nosztalgiázni egy-egy régi, de ma is nagyon nézhető filmen. A drámai sportközvetítésekkel egész jól kiegészítik egymást és még azt is elfelejtjük, hogy azért mindkettő közben reklámokkal próbálnak etetni bennünket.
