1989 izgatott nyarán a térségünkben minden változóban volt. Ott is, ahol ezt tagadták. Lengyelország már túl volt egy félig szabad választáson és az országnak nem-kommunista, ellenzéki miniszterelnöke lett. Magyarországon is kerekasztal-tárgyalások folytak a rendszer lebontásáról. Korábban tömegtüntetés volt a romániai falurombolás ellen, ami példátlannak számított, Magyarország ezzel felmondta a formális szövetségesi szolidaritást Romániával. Nagy Imre és társai újratemetése pedig látványosan törölte az államszocialista rendszer ideológiai bázisát.
Szocialista díszletek között
Másutt sem volt nyugalom, de Bulgáriában semmi nyoma nem volt rendszerváltó hangulatnak. Talán süket volt a világ azokra az eseményekre, amelyek ott zajlottak. Egészen addig, míg meg nem indult a később „Nagy Kirándulásnak” nevezett exodus, háromszázezernél több bulgáriai török vándorlása Kapitan Andreevo határállomás felé. Autókkal, szekerekkel, hatalmasan felmálházott járművekkel, kézikocsikkal mentek a családok. Szülőfaluikat, városi otthonaikat hagyták el, miután nyilvánvaló lett: a rendszer, amely képtelen volt „átalakítani” őket törökből, muzulmánból bolgárrá, a saját kudarcát rajtuk bosszulja meg, elűzi saját polgárait.
Az exodust Todor Zsivkov, az ország több évtizede regnáló vezetője bejelentése indította el: azt mondta, aki nem akar maradni, az elmehet, mindenki kap útlevelet és három hónapos kiutazási engedélyt. A török hatóságok erre megszüntették a vízumkényszert és bejelentették: befogadják a menekülőket. Kiderült, nem tudták, mire vállalkoznak. A százezrek érkezése őket is sokkolta. A Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának ülésén elhangzott: Törökország pillanatokon belül összeomlik, nem bírja a nyomást. Dörzsölték a kezüket, megszabadulnak a makacs hazai törököktől és szolgálatot tesznek a Varsói Szerződésnek is, a NATO egyik fontos tagállamának tönkretételével.
A változó hazai sajtóviszonyok miatt ekkor már a magyar olvasó is értesülhetett a bulgáriai humanitárius katasztrófáról. Legalábbis arról, ami a felszínen történt. Képek jelentek meg a magyar médiában a karavánokról, az utak lehetetlen állapotáról. A riportok – emlékeim szerint – együttérzők voltak a vándorlásnak indult bulgáriai törökökkel. A magyar lapok korábban szűkszavúan tudósítottak róla, hogy a bolgár rezsim évek óta folytatja az „újjászületési folyamatnak” nevezett kampányát. A hivatalos bolgár változatot ismertették. Eszerint azon felismeréstől vezérelve, hogy ők voltaképpen erőszakkal törökké tett bolgárok, a bulgáriai törökök tömegei önként és dalolva megváltoztatták családi és utónevüket.
Világszenzáció volt az 1967-es születésű Naim Szulejmanov sokszoros súlyemelő világbajnok esete, akinek nevét a hatóságok Naum Salamanovra változtatták. Ezután egy ausztráliai versenyen megszökött csapatától és Törökországba utazott. Ott a neve Naim Süleymanoğlu lett és a továbbiakban három olimpiai aranyérmet szerzett török színekben. Ötvenévesen halt meg Ankarában. De több százezer ember sorsáról nem írtak, nem szóltak nemzetközi fórumokon, ahogy a hatósági kényszerítés, zsarolás, kínzások és terror esetei sem kaptak nyilvánosságot. Az sem, hogy az „újjászületési folyamatnak” sok halálos áldozata volt. Százakat börtönöztek be, ítéltek el, s a bolgár hatóságok a Duna melletti Belenében lévő „munkatáborba” zárták más disszidensek mellett a névváltoztatást megtagadó törököket is.
Magyarországon persze mindenkinek Románia és az erdélyi magyarok sorsa rémlett fel. Nagyon hülye volt, aki nem látta a hasonlóságot, sőt az azonosságot az események között: a szocialista díszletek között soviniszta politikai valósult meg, rasszista indulatokat gerjesztettek. A román és a bolgár kommunista vezetés is visszanyúlt a harmincas évek világához, a helyi fasizmusok eszmerendszeréhez.
Ha leparancsolják a salavárit
Miért történt mindez? Ötszáz év oszmán uralom után Bulgária 1878 óta újra önálló állam. De soha nem volt egynemzetiségű, egyvallású, egynyelvű ország. Ilyen egy sincs a Balkánon. Másutt se nagyon. A történelmi események, háborúk következtében változó területű országban sokféle nép és felekezet élt. Az ortodox keresztény bolgárok után a legnépesebb mindig is a török közösség volt. A törökül beszélő muzulmánok mellett az országnak több százezer bolgár nyelvű muzulmán lakosa volt, akiket pomákoknak neveznek ma is. Ahogy az egész Balkánon élnek olyan muzulmánok, akik szláv nyelveket használnak, mint a bosnyákok, a gorániak, a torbesek. (Görögországnak is voltak görögül beszélő muzulmánjai – ők a lakosságcserének estek áldozatul.)
Az Oszmán Birodalomban a vallás határozta meg, hogy ki milyen nemzethez „millethez” tartozott. A muzulmánok az oszmánok szemében törökök voltak, származásuk, anyanyelvük, hagyományaik nem számítottak. A függetlenség évtizedeiben időről-időre tízezrével indultak bulgáriai törökök Törökország felé. Még a szocializmus éveiben is voltak ilyen államilag szorgalmazott emigrációs hullámok. A hatvanas években Szófiában ráébredtek: a muzulmán otthonokban jóval több gyerek születik, mint a legfeljebb egy-két gyerekes bolgár családokban. Ez aggasztotta a hatalmat – féltek, hogy a törökök „túlszaporodnak”, tehát szívesen megszabadultak volna tőlük. Ugyanakkor a bolgár hatalom látta: a törökök kivándorlása az értékes munkaerő elvesztésével is jár. Ezt az ellentmondást úgy oldották volna fel, hogy a kisebbségeket gyakorlatilag felolvasztják, eltüntetik az egységes szocialista nemzetben, felszámolják a hagyományokat, a nyelvi és vallási különbségeket. Az első nagy identitásformáló akció még a hatvanas években kezdődött: a főleg a Rodope-hegységben élő bolgár muzulmánok (pomákok) között indítottak névváltoztatási kampányt, s a hatóságok, pártszervek a muzulmán szokások és a vallásgyakorlás megszüntetésével is próbálkoztak. Ekkor gyakorlatilag megszüntették a törökök kulturális-nyelvi jogait, visszaszorították az anyanyelvi oktatást, a kulturális intézményeket, hogy így olvasszák be őket.
Az igazi offenzíva a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor meghirdették az „újjászületési folyamatot”. A cél az volt, hogy a bulgáriai lakosság tizedére, hétszázezresre becsült törökséget, mint nemzeti kisebbséget megszüntessék. Bolgár tudósok egyszer csak kiderítették, hogy ezek a törökök mind az oszmán hódítók kényszere hatására váltottak vallást, nyelvet, kultúrát, a párt pedig visszatéríti őket az elveszett nemzetiséghez. Először a hatalom nem akarta elűzni a törököket, statisztikailag és kulturálisan képzelték az etnikai tisztogatást. Homogén népességet akartak, de féltek a lakosságvesztéstől. Úgy gondolták, ha a rendőr leparancsolja a török asszonyokról a salavárinak nevezett hagyományos bő nadrágot, azzal a lakosság szívet is cserél. Gyorsan kiderült, hogy ez nem megy úgy, ahogy a bolgár elvtársak elképzelték: a törökök sok helyen ellenállást tanúsítottak. Voltak terrorakciók is. A halálos áldozatokat követelő robbantásokat három török férfi hajtotta végre – ketten egyébként az állambiztonság önkéntes ügynökei voltak -, 1988-ben felakasztották őket. 1989 nyarán viszont feladták a nemzetiségi, nyelvi és kulturális átformálás politikáját és egyszerűen ajtót mutattak több százezer állampolgáruknak.
A miértre tehát több válasz is lehetséges. Az egyik a nacionalizmus, amely a bolgár nemzetet elsősorban a törökök, az iszlám ellenében határozza meg. A nemzeti eszme alapja az ötszáz éves török elnyomás elleni bolgár küzdelem. Ebbe a képbe nem fért bele a történelem differenciált elemzése, például az, hogy az oszmán uralom évszázadai is alakították a bolgár történelmet, annak részévé lettek. Hogy a bolgárok sokasága alkalmazkodott a török uralomhoz azzal, hogy jól felfogott érdekből vallást változtatott. Az ötvenes években ugyan próbálkoztak vele, hogy a törököket a kulturális autonómia megadásával állítsák a szocializmus oldalára, de ennek a kísérletnek gyorsan vége lett – a törökök újra ellenségként, idegen elemként jelentek meg a köztudatban és az iskolai tananyagban. Jobb, ha a kisebbség feladja különbözőségét! – hirdették. Ráadásul ott volt a szomszédos, NATO-tag Törökország, mint főellenség. A török fiatalokra a bolgár rendszer gyanakodva tekintett: nem is a hadseregbe, hanem munkaszolgálatra sorozta be őket. Ehhez járult a demográfiai pánik. Féltek, hogy a bolgár népesség nem szaporodik eléggé, miközben az „idegen elem” sokasodik.
Rendezetlen konfliktusok sokasága
A megoldásra végül az egyszerű utat – az etnikai tisztogatást választották. Ennek a lépésnek a világpolitikai feltétele volt a világunkban akkor uralkodó nagy zűrzavar. (Micsoda év volt 1989!) A Szovjetunióban épp tetőpontjára hágott a gorbacsovi peresztrojka, a szovjetek kivonultak Afganisztánból. A hatalmas ország számos területén törtek ki nemzeti alapú konfliktusok. A közép-európai országokban megkezdődött a rendszerváltás, Romániában a hatalom a nacionalista hisztéria csúcsait érte el, a szomszédos Jugoszlávia szétesőben volt – ott szintén a nacionalista indulatok és érdekek tomboltak. Todor Zsivkov bolgár pártvezető joggal vélhette úgy, hogy az általa elindított akcióra senki sem figyel oda a nagy zűrzavarban. Arra is számíthatott, hogy a bolgár lakosság is helyesli majd, amit tesznek. És ebben sem tévedett nagyot.
Végül háromszázötvenezer bulgáriai török váltott útlevelet és lépte át a határt. Egészen 1989 augusztus végéig tartott a vándorlás. Ekkor az ankarai kormány úgy döntött: lezárja a határt, megszünteti a vízummentes belépés lehetőségét. Véget ért a "Nagy Kirándulás". A törökök elűzése azonban nem szilárdította meg a bolgár államszocializmust. Todor Zsivkovot még abban az évben leváltották, 1990-ben pedig választásokat tartottak. Az új parlament elítélte a török kisebbség elleni megkülönböztető, büntető intézkedéseket és kinyitotta az ország kapuit a hazatérni szándékozók előtt. Sokan vissza is költöztek. Az új parlamenti rendszer tartós része lett a török kisebbség és általában a muzulmánok pártja. Ez azonban nem hozta meg sem a megbékélést, sem a tragikus történet tisztázását. Nehéz is lenne mást elvárni: Bulgáriában az egykori kommunista párt utódpártja, illetve a jelenlegi miniszterelnök, Bojko Boriszov jobbközép pártja váltja egymást a hatalomban. Boriszov tűzoltó-, majd rendőrtiszt volt az 1980-as években. Hivatalos életrajza szerint a "Nagy Kirándulás" hónapjaiban alakulata élén a termést és a szénapadlásokat védelmezte. Ő ezt állítja. Több nyilatkozatot tett, amelyekben megértéssel, sőt jóváhagyással beszélt az etnikai tisztogatási akcióról, miközben saját szerepét következetesen kicsinyítette. Boriszov jelenlegi koalíciós partnerei nacionalista, törökgyűlölő pártocskák. Bulgária a jelek szerint nem dolgozta fel a harminc évvel ezelőtti eseményeket.
A kelet-európai szocialista rendszerek felbomlása után rendezetlen konfliktusok sokasága maradt ránk. A Kaukázusban szakadár államocskák (Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi Karabah) keletkeztek, Moldovából is kiszakadt Transznisztria. Nem rendeződött a balti orosz kisebbségek helyzete. Újabb nemzeti, nyelvi, kulturális alapokra hivatkozó konfliktusok is keletkeztek, mint amilyen a kelet-ukrajnai háborúskodás. A volt Jugoszlávia utódállamai is csak látszólag rendezték kapcsolataikat: nem tisztázták, mit kellene tenni a kisebbségekkel, hogyan kárpótolják az etnikai tisztogatások áldozatait. A bulgáriai történet is része ennek a sorozatnak. Harminc év ugyan hosszú időszak, ám eközben nagyon is elevenen él a történet azoknak az emlékezetében, akiket egykor áldozatnak jelöltek ki a diktatórikus rendszerek. És itt vannak a tettesek is.
Megdöbbentő, hogy a rémtettek feldolgozatlanok maradtak. Tevékeny résztvevőik nem tanúsítanak megbánást, nincs kárpótlás, hiányzik annak a feltárása, hogy a többségi társadalmak miként szegődtek a despoták túszaivá. Semmi biztosíték nincs rá, hogy ezek az események ne ismétlődjenek meg. A demokrácia sem akadályozza meg a nacionalista gyűlöletkeltést. Csak érteni kell a pánikkeltéshez, amely lehet akár demográfiai pánik, vagy az idegentől való páni félelem terjesztése. Ezen a gyűlölettalajon despoták emelkednek ki, s a rendszerek diktatúrává fajulnak. Csak ki kell jelölni a megfelelő ellenségeket. Ahogy Todor Zsivkov tette a törökökkel.
