Mikor erre az interjúra készültem, kérdeztem korábbi riportalanyaidat, akik azt mondták, hogy azért szeretnek veled beszélgetni, mert kemény vagy, de ha megkaptad a választ a kérdésedre, akkor elengeded őket, nem zúzod szét, a végén „nem folyik vér a szád szélén”. Pedig biztos, hogy a nézők egy része kifejezetten igényelné, hogy legyőzz egy-egy riportalanyt. Miért nem teszed?
Mindig vannak olyanok, akik valóban azt várnák, hogy ha bejön egy kormánypárti politikus, ketten támogassák ki a stúdióból. De én nem hiszek a nyilvános győzelmekben. Én abban hiszek, hogy nem megalázni kell a másikat, és nem széttépni a testét, hanem megadni a lehetőséget arra, hogy visszavonuljon. Nem emelt fővel adott esetben, de nem is úgy, hogy soha többé nem hajlandó bejönni a stúdióba. Másfelől, és ez a fontosabb szempont, abban hiszek, amit Vitray Tamás mondott nagyon-nagyon régen, hogy aki a nyilvánosság előtt felülkerekedik, az alul marad. Mert a néző egy ponton túl elkezd szimpatizálni azzal, aki megaláztatik. És ez szinte független attól, hogy okkal vagy ok nélkül kerül olyan helyzetbe.
Igen, bár ez abban az időben volt alapvetés, amikor egyetlen televízió volt, és abban nagyon kevés kérdező. Nem volt kormánypárt és ellenzék. Te egy – kimondva-kimondatlanul – ellenzéki tévében ülsz, innen nézve a közönséged talán elvárná, hogy ha egy kormánypárti vezető bemegy abba a stúdióba, akkor az igenis kapja meg a magáét az Egontól.
Az előbb kormánypárti politikusoktól vagy ellenzékiektől idéztél?
Is-is.
Na látod. Ez fontos. Merthogy én egyféleképpen viselkedem valamennyivel. Szerintem ezt hívják független újságírásnak. Hiszek abban, miközben egyre kevésbé látszik, hogy ez működőképes lenne a világban is, hogy a független újságírásnak van helye és szerepe, és hiszek abban, hogy pártállástól függetlenül is fel lehet tenni kérdéseket egy politikusnak, az újságírói érdeklődés és igazságkeresés okán. Ez egyre kevésbé működik, látom, hiszen a világ nagy televíziós társaságai is elkezdték elfoglalni vagy önszántukból, vagy sodródva a „helyüket” a lövészárkok egyik vagy másik oldalán. Ma már itthon is nagyon kevés a politikailag független médium, nem gondolom azt, hogy megengedhető az a luxus, hogy ne kérdezzek egyféleképpen ellenzékit és kormánypártit. Mert akkor valóban én csupán egy ellenzéki újságíró leszek, aki kifejezetten politikai véleményt formálok, és politikai véleményemnek megfelelően kérdezek. Én meg nem ilyen vagyok. Független újságíró vagyok.
Németh S. Szilárd, a csatorna általános vezérigazgatója is azt mondta, hogy az ATV nem akar „politikacsináló” lenni. De közben az ATV szinte az egyetlen olyan hely, ahol az ember elvárja, hogy igazat mondjanak neki. És ez valahol mégis mozgatja a választókat. Vagyis: ha választhatsz, mi a fontosabb, az objektivitás vagy a függetlenség? Van különbség a kettő között?
Az ATV mindig a kritikus póluson foglal helyet, de a régimódi megközelítéssel, a független újságíró általában is az. Létezik a propagandista újságírás, ugyanígy persze lehet az elkötelezetten ellenzéki, és van a független, aki valóban újságíróként végzi a munkáját. Neki az a dolga, hogy bárkit számon kérjen. A másik kérdésedre nem biztos, hogy pontosan tudok válaszolni. Az objektivitás mindenkitől kötelező lenne, függetlenül attól, hogy van politikai álláspontja, személyes véleménye vagy sem.
Vagyis sosem mondanád el nyilvánosan, hogy kire szavazol és miért.
Pontosan. Viszont azt hiszem, hogy a kérdéseimben nagyon is benne van a véleményem a világról. Az objektivitásom itt lehet, hogy sérül, de a függetlenségem soha.
Nagyon sok ember ült veled szemben a Húzósban vagy az Egyenes beszédben, de a miniszterelnököt még nem kérdezhetted. Ez fáj?
Vicces, de amikor még a Sport Tv-ben dolgoztam, volt alkalmam kérdezni, fociról bármikor, boldogan nyilatkozott. Komolyra fordítva: persze, hogy csalódott vagyok. Jelenleg az Egyenes beszéd toronymagasan a legnézettebb közéleti műsor. Tehát, ha úgy vesszük, megkerülhetetlen lenne egy miniszterelnök számára, ha közölni akar valamit a közönséggel. Hát ő nem akar. Illetve a közönség egy részével nyilvánvalóan szeretne kommunikálni, de erre megvannak a maga csatornái.
És ez működik is.
A Fidesz kialakított egy parádésan működő kommunikációs stratégiát, amely 2010 óta folyamatosan fejlődik, bizonyos szempontból a csúcspontját, más olvasatokban pedig a mélypontját a 2018-as tavaszi választási kampányban érte el. Egy kommunikációs stratégiát egyetlen dolog minősít, ez pedig az eredménye. Hát ez eredményes. És ehhez nem kell Orbán Viktornak az ellenzékkel vagy az ellenzéki választókkal szóba állnia, a sajátjait kell folyamatosan mozgásban tartania. Folyamatosan üzenni nekik, megmagyarázni azt a világképet, amilyennek éppen adott pillanatban ő látja maga körül a világot. Nyilván az ATV-n keresztül egy olyan közönséget érhet el, amelyik kritikus az ő gondolkodásmódjával szemben, így ez neki nem is célja. És ameddig nem kényszerül rá, hogy itt megszólaljon, nem is hiszem, hogy ezt az utat keresni fogja.
Szerinted egyébként a miniszterelnök jelen állapotában alkalmas lenne arra, hogy megszólítsa a nem rá szavazó választókat?
Úgy gondolom, hogy ő kiváló kommunikátor. Láthatóan, amikor olyan terepre kell merészkednie, ahol ez nem megúszható, lásd Brüsszel, akkor ugyanúgy helyt tud állni. Vagyis nem gondolom, hogy problémát okozna neki bármilyen környezetben érvelni. Az már jobb kérdés, hogy az ATV-s közönség erre mennyire lenne fogékony, és mennyire lenne hajlandó elfogadni azt, amit bizonyos dolgokról ő gondol. Sajnos nagyon durván kettészakadt az ország, és ezt látom a saját közönségünknél is. Amikor 2010-ben a csatornához kerültem, még sokkal többen egyetértettek azzal az attitűddel, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Azt hiszem, sokkal merevebb ma az álláspont e tekintetben, sokkal elzárkózóbbak az ellenzéki tévénézők, az ellenzéki szavazók, mint amilyenek voltak mondjuk 7-8 évvel ezelőtt.
Ez a te olvasatodban azért van, mert egy sikeres kommunikációs kampányon vagyunk túl, amikor megásódtak azok az árkok, amelyeknek meg kellett ásódniuk?
Igen, az árkok miatt van. Mindenki érzi, hogy melyik oldalra szorult ebben a harcban, és nem látja a hidakat, amelyeken érdemes lenne megindulni. Amellett 2010 után a kormánypártiakat mozgatták a sérelmeik, mára az ellenzékiek is bőven összegyűjtötték a magukét, így nehéz szót érteni.
Nem a hozzád hasonló profi kommunikátorok dolga volna felépíteni ezeket a hidakat? Vagy ez ma már teljesen lehetetlen?
Azt hiszem, hogy meg kell mutatni a normalitást, és az adhat valami reményt. Én is arra törekszem, hogy hívjunk páros beszélgetésekre kormánypárti politikust, politológust, újságírót, hogy alkalmuk legyen akár páros beszélgetéseken megmagyarázni bizonyos döntéseket. Tudom, erre azt szokták mondani, hogy ezt fújja a kormánysajtó, ezt fújja az összes miniszter, ezt hallgatjuk a parlamentben, ugyanazokat mondják el újra és újra. Csak itt egy másik helyzetben mondják el, a stúdióban van valaki, aki azonnal tud reagálni és vitatkozni. Ez mennyivel izgalmasabb, mint meghallgatni egy miniszter sajtótájékoztatóját, ahol kinyilatkoztat, majd kimegy? Szeretném ezt fenntartani, és erre szeretném valamilyen módon kondicionálni a nézőket, hogy a normalitásnak ez a pici szintje fent tudjon maradni. Mert előbb-utóbb úgyis beszélni kell egymással, én hiszek abban, hogy ez nem örökre marad így. Nem két Magyarországon fognak felnőni a gyerekeim.
Te korábban sok mindennel foglalkoztál, voltál sportújságíró, kereskedelmi rádiós műsorvezető, később tulajdonos lettél cégekben, rádiókban, volt egy PR-ügynökséged. Főnök voltál, beosztottakkal. Most pedig egy nagy gépezet egyik, bár nagyon fontos fogaskereke vagy. Hogy bírod újra az alkalmazotti létet?
Néha azért nem könnyű, mert az ember azonnal mondaná a véleményét, mert vezetőként megszokta, így meg nyilván más mondja. Másrészt a kollégáim tudják rólam, hogy én eléggé vitatkozós vagyok, főnökként is az voltam. Hozzám be lehetett jönni vitatkozni. Szerencsére a főnökeim tőlem is elviselik. Másfelől meg valóban húsz-egynéhány éven keresztül vezettem különböző média-mindenféléket. Ez a történet pont akkor ért véget az életemben, amikor a gazdasági válság volt, 2008-2009-ben, és megéltem azt, hogy mennyire nagyon nehéz emberek sorsáért felelősséget vállalni vezetőként, és mennyire tehetetlen vagyok adott helyzetekben azoknak az embereknek a helyzetével, akikért vezetőként felelek. És azt mondtam, nem biztos, hogy ez nekem kell. Ebből a szempontból a legjobbkor jött az ATV ajánlata. Egy másik műfajba kerültem, egy másik televízióhoz, egy másik élethelyzetbe. Azt lehetett mondani, hogy jó, akkor most le lehet tenni ezt a puttonyt, és most csináljuk így. Nem bántam meg.
Korábban mondtad, hogy néhány dologról nem szívesen beszélsz, ezt én tiszteletben is tartom, de hadd tegyek fel egy igencsak személyes kérdést. A néző azt látja, hogy Rónai Egon az egyik legracionálisabb pasas a televízióban, miközben a téged jól ismerők tudják, hogy hívő ember vagy. Ezt hogyan egyezteted össze?
Én nagyon sokáig nem voltam hívő ember, sőt inkább meggyőződéses ateista voltam. Egy lelkész barátom szerint ez sok szempontból szerencsés, mert ma nem kell azzal elszámolnom, hogy hívőként mit tettem, amit nem kellett volna. Annak ellenére, vagy talán éppen azzal együtt, hogy apám, aki vallását látszólag nem gyakorló zsidó volt, szinte soha nem beszélt nekem a hitéről. Vagy arról, amit a munkaszolgálatban át kellett élnie zsidóként. Persze tudtam, hogy az, de a viszonyomat a hithez, a valláshoz inkább az elhallgatás, a misztikum határozta meg. És igen, ma már hívő ember vagyok, és a mostani hitemmel talán már képes vagyok kapcsolatot találni apám hitéhez is. Ahhoz, hogy ő mit és miért élt meg. Az ember mindig keres valamit, válaszokat, megoldásokat, valami értelmet a világban. Talán ez történt meg velem, hogy megtaláltam. És – visszatérve az alapkérdésedre – ez semmiféle konfliktust semmiféle racionalitással kapcsolatban nem okoz bennem. Nem gondolom, hogy Isten irracionális, de legalábbis számomra kevésbé tűnik irracionálisnak időnként, mint a valóság, amiben élünk. Ennek nincs semmi köze a munkámhoz.
