A pillanatnyi csend. Ezek olyan momentumai egy-egy sportcsarnokos koncertnek, amikor mindenki szusszanhat egyet. Mint a klasszikus bakelit lemezeknél a számok közötti szünet. A mögöttem ülő hölgy viszont életrevalóságról adta bizonyítékát, amikor elkiáltotta magát: „I love you, Paul!” Miközben biztos voltam abban, hogy ez úgysem hallatszik el a színpadig, óriási megdöbbenésemre Paul Anka elmosolyodott és elegánsan biccentett a kakasülő felé, felénk. Elképesztő nagy rutin és jelenlét kell ahhoz, hogy egy ilyen impulzust értékeljen valaki.
Szóval, nem kell félteni a hetvenhét éves előadót, aki jelenleg hatvanéves pályafutását átkaroló műsorral lépett fel a budapesti sportarénában. Mivel mással kezdett volna, mint a korai nagy slágerekkel, amikor szerelmes csodagyerekként szárnyalt Anka. A You Are my Destiny után rögtön a Diana következett, a kissé humorosnak ható, „ugye, emlékeztek erre?” felkonferálással. Mondjuk, itt teszem hozzá, elég sokan voltak, akiknek ez a kérdés direktben is érvényes volt. Fogalmazzunk úgy, igen sok őszhajú rajongó jelent meg a bulin, akik minden bizonnyal pont a Diana miatt szeretik Ankát, mintsem azért, mert Nirvánát vagy Metallicát swingesített. Pedig mekkora ötlet volt ez tőle – ezért ismerik a fiatalabbak is most az ő nevét, méghozzá úgy, hogy senkinek sem fáj, hogy nem Anka a világ legjobb énekes-előadója.
Gonosz húzás lenne hakninak titulálni Paul Anka buliját. Elhittem neki, hogy tényleg a szenvedély hajtja – engem meg az irigység. amikor az fut át az agyamon, hogy szeretnék én így ugrabugrálni hetvenhét évesen. A kanadai-amerikai művész abból a szempontból meg kifejtetten egyedi, hogy úgy lett világsztár, hogy másoknak írt örökzöld dalokat. Ezt pedig szemmel láthatóan élvezi is, mert így a Diana szerelmes fiúcskája nagyon sok személyiségbe tud átlépni. Például a Tom Jones által rongyosra énekelt She's a Lady előadása során előjött belőle a nőcsábász rocksztár és leszökkenve a színpadi lépcsőkön elkezdett öleléseket és csókokat gyűjteni a női rajongóktól. „Ugyanakkora jut nekem, mint én magam vagyok” – jegyezte meg, de volt olyan is, akiknek a mobiljába énekelt bele. Amikor pedig pont a refrénnél egy kislány került oda hozzá – na, ez tényleg egy szép pillanat volt.
Minden bizonnyal nincs túl sok tapasztaltabb koncertelőadó Paul Ankánál. Ennek tudatában van, így a daloknak csak egy kis részében idézi meg a „kollégát”, akinek írta, sokkal inkább saját magára hangszerelve adja azokat elő – tulajdonképpen ezért volt érdemes élőben meghallgatni őt. Ezek a verziók között meg óriási különbségek tudnak lenni, mint például a This is it című nóta esetében. Tegyük hozzá, Anka, még ha szeretne, sem tudna úgy élni és „megszólalni” a színpadon, mint Michael Jackson. Vagy akár Frank Sinatra. Mert az utolsó nagy nóta mi más lett volna, mint a My Way. Most csak a már elhunyt énekes kolléga iránt tisztelgett – nem kellett semmilyen „zártkörű” megrendelői oldalnak dedikálnia a művészetét.
