A krimiszerűen induló, majd kissé misztikus irányba forduló regényben több olyan témát feszeget, amelyek a jelenkori magyar társadalomban kiemelten érintik a nőket. Ilyen például az idősgondozás kérdése, kutatásokból tudjuk, hogy a segítségre szoruló szülők ápolása szinte mindig a nők feladata. Nincs ez másképp a főszereplő Fema életében sem. Mennyire volt tudatos cél ezeknek a sokszor láthatatlan problémáknak a megmutatása?
Nem teljesen, a gyűjtőmunka nagy része gyakorlatilag nem tudatos. Tizenöt éve élek Budapesten, ezalatt laktam sok helyen, láttam sokféle embert, sokféle életet. A regény alapmotívuma abból indult ki, hogy mennyire sokan vannak körülöttünk, akik gyakorlatilag teljesen észrevétlenek számunkra, őket szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz. Egy művészi, értelmiségi szférában mozgó ember számára kevésbé látható például a bolti eladó és az ő problémái. Bár a magyar irodalomban nagy hagyománya van a szegénységprózának, főleg a vidéki változatának, de olyat ritkábban látok, hogy valaki megpróbál ebbe mélyen belehelyezkedni. Sokszor csak valamiféle motívumként vannak jelen a szegény vagy alsó-középosztálybeli emberek – viccesek, sajnálni vagy szánni valóak –, én pedig szerettem volna ezt cizellálni, ezért is tettem a regény elbeszélőjévé egy ilyen figurát. Ha belehelyezkedünk valakinek az életébe, maguktól feltárulnak a problémái is.
Értelmiségi körökben mozgó művészként meglepően könnyedén helyezkedett egy éjjel-nappaliban dolgozó, szegény, érzelmileg bántalmazott nő bőrébe, akinek sem reménye, sem ambíciója nincs ennél többre.
Én is voltam szegény, én is tudom, milyen a hónap közepén azon gondolkodni, hogy húzok ki még két hetet. Másrészt az a vidéki létforma, amiből én jöttem, nagyon hasonló a városi szegénységhez. Bár a szleng kicsit különbözik, a nyelvi redukáltság ugyanolyan. Ha megállok az utcán és elkezdem hallgatni az embereket, néha az az érzésem, hogy egy szabolcsi faluban is lehetnék.
A két női főszereplőnek különböző okból nincs gyereke, és ez folyamatosan problémaként jelenik meg, hol mások, hol ők maguk ítélik meg ez alapján az életüket. Azzal a tudattal élnek, hogy nem teljesítették a feladatukat, nem igazi nők, sikertelen, hasznavehetetlen selejtek – így fogalmaz az egyikük. Mennyire foglalkoztatja az ezzel kapcsolatos politikai és társadalmi diskurzus?
Nagyon. Szerintem mindannyian rengetegszer megkapjuk ezeket a kimondatlan címkéket vagy bántó kérdéseket. Ebben az a szomorú – és most általánosságban beszélek –, hogy soha nem gondolnak bele, milyen okok húzódhatnak emögött, és hogy az ilyen faggatózással nagyon sok fájdalmat lehet okozni. A másik örök kérdés persze, hogy miért kellene feltétlenül mindenkinek szülni? Ha ebben a témában kikerül egy cikk a közösségi oldalakra, néha el szoktam olvasni a kommenteket, amikben még mindig nagyon sokan írják, hogy a nő dolga a szülés, gyereknevelés, és hogy fogja majd később bánni, ha nem vállal gyereket. Nem értem, miért nem lehet leszállni a nőkről és elhinni, hogy aki tényleg szeretne gyereket, szül majd, legalábbis mindent meg fog tenni érte. Még akkor is, ha ez valamiért fájdalmas, költséges, nehéz dolog, számtalan ilyen történetet ismerünk. Viszont soha senki nem fog azért szülni, mert azt mondta egy okos férfi vagy a kormány.
A szöveg azt a kérdést is feszegeti, hogy vajon egy ápolásra szoruló idős asszony vagy egy értelmi sérült fiatal mennyire lehet hasznos tagja a közösségnek. Ennyire kegyetlenül ítélne a társadalom?
Foglalkoztat, hogy az embert hányféleképpen bélyegezheti alkalmatlannak a hatalom vagy éppen a többi ember, akik meg akarják mondani, hogyan kellene élni. Az egyik szereplőről, a többiek által „düdőnek”, fogyatékosnak bélyegzett Fipről szándékosan nem derül ki konkrétan, mi a baja, van-e egyáltalán bármi betegsége, vagy egyszerűen csak más, mert szerettem volna megmutatni, hogy ezeket a címkéket mennyire könnyen osztogatjuk anélkül, hogy pontos ismereteink lennének. Néha úgy érzem, mintha egy disztópiában kezdenénk élni, ahol mindenkit a hasznossága szerint ítélünk meg. Eredetileg a regény befejezése is kicsit disztópikus irányba ment volna, aztán mégis inkább realistább megoldást választottam, de az arctalan Fotós figurája, aki körül a cselekmény bonyolódik, tulajdonképpen ezeket a szorító elvárásokat személyesíti meg.
A főszereplő azért gondolja, hogy jó helyen van a férje mellett, mert nem bántja őt. Eközben érzelmileg nagyon is bántalmazza, manipulálja, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja az igényeit.
Ezeknek a kapcsolatoknak a habarcsa az, hogy a résztvevők öntudatlanságban tartják magukat, sokszor ültem szemben nőkkel, akik bőszen bizonygatták, hogy a mellettük lévő férfi „különben jó fej”, és nem bántaná őket, ezért jól is van ez úgy, ahogy van. Sok mindent elértünk már mi nők az egyenlőség terén, de a zsigeri gondolat, hogy eredendően alacsonyabb rendűek vagyunk a férfiaknál, ezért kevesebbet is érdemlünk, sok fejben még mindig ott van, és nagyon nehéz kiirtani.
A regény éjjel-nappalijában barátkozik össze az eladó és egy ügyvédnő, de megfordulnak ott kamionosok, rendőrök, mindenféle figura. Hisz a véletlen találkozások jelentőségében?
Igen, nekem is voltak fontos találkozásaim olyanokkal, akikkel a véletlenen kívül biztosan nem sodort volna össze az élet. Az is árulkodó, hogy egyre több boltban, kávézóban írják ki: ha azt mondod, „lesz egy kávé”, akkor 50 forinttal drágább. A pultok mögött is emberek állnak, és nagyon fontos lenne, ha akár csak arra a fél percre, de kialakítsunk egy normális emberi viszonyt. Engem megijeszt, hogy ez mennyire nem természetes. Mászkálunk ebben a nagy városban, rengeteg ember között, és mégis csak azokkal állunk szóba, akiket biztonságosnak érzünk. Miközben sokat adhat, ha meglátjuk azokat, akik különböznek tőlünk, akkor talán nem hangzana el minden vitában, hogy „velem még ilyen nem történt, én még ilyet nem tapasztaltam”. Jó néha kicsit arrébb menni, jobban körülnézni, és kiderül, hogy nem csak az létezik, amit személy szerint megtapasztalunk. Sokat segítene a megértésben és az empátia fejlesztésében.
