Ha megtudnám, hogy valaki a cégnél szakszervezetet szervez, úgy dobnám ki, mint macskát… -fakadt ki egy keleti tulajdonosi háttérrel bíró gyár vezetője egykor a kérdésemre, hogy miként is egyezkedik a dolgozókkal a munkakörülményekről, béremelésekről. Azt hittem, ez a mentalitás idővel kimúlik, és az idetelepült gyárakban is érvényesül a nyugati munkakultúra. Ám nem ez történt.
A Munka törvénykönyve többszöri módosítása ugyanis nem ezt az utat erősítette, pedig ez a jogszabály adja annak keretét, mit engedhet meg magának a munkáltató, és mit nem. Minden kormány, de főleg a nemzeti jelzőt különösen szerető úgy gondolta, hogy a szakszervezetek ellenségek, és a növekedés oltárán minden feláldozható, még a dolgozói érdekek védelme is. Az még csak hagyján, hogy teletűzdelte a multinacionális befektetőknek kedvező passzusokkal a törvényt, de a még létező szabályokat is csak látszólag tartatja be.
28 éve azt csinálnak, amit akarnak a kapukon belül – fakadt ki az egyik szakszervezeti vezető, amikor a Suzuki viselkedésére próbáltam magyarázatot találni. Hosszú évekig, nem tudni milyen módon, de megakadályozták, hogy szakszervezet jöjjön létre az esztergomi gyárban, majd amikor mégis megalakult a Vasas fiókszervezete, egyszerűen kirúgták az éppen megválasztott vezetőt. A most folyó munkaügyi perben az látszik, hogy ezt a lépésüket nem tudják megindokolni, marad a dacos „csak”. Most, hogy már többszáz taggal létezik a helyi szakszervezet, a cég azon erősködik: ezt a tényt a dolgozók nem tudják hitelt érdemlően bizonyítani. Nem fogadják el a magyar bíróság bejegyző végzését sem, mert azon kitakarták az alapítók nevét – hiszen attól tartanak, hogy őket is kirúgják. Alaptalanul?
A kormányokon múlik minden – mondta nemrég lapunknak egy európai szakszervezeti vezető. Ha az lenne például a bőkezűen osztogatott támogatások feltétele, hogy a munkahelyen szakszervezetnek kell lennie, minden multi sietve maga hozná létre a sajátját. Ezt várnák a magyar dolgozók a nemzeti kormánytól.