Ki minden idők legeredményesebb magyar kosárlabda edzője? Killik? Rátgéber? Pálinkás? Mészáros? Bármelyik kvízműsorban buktatós kérdés lenne, mert semelyikük. A helyes megfejtés: Károlyi Andrea. Játékosként kora egyik meghatározó kosárlabdázója volt, visszavonulása után egy új szakág, a 3x3-as női válogatott szövetségi kapitánya lett. A Theodorán Alexandra, Papp Klaudia, Goree Cyesha, Medgyessy Dóra alkotta magyar válogatott pedig nemrégiben ezüstérmet nyert az amszterdami világbajnokságon, amivel lőtávolon belülre került a tokiói olimpiai szereplés.
„Amikor 2014-ben elkezdtük, meghívott csapatként kerültünk ki a világbajnokságra, huszonegyedikek lettünk, csak néztünk, hogy hol is vagyunk” – mesélte Károlyi. Szerencséjükre a szövetség a döcögős indulás ellenére felismerte a szakágban rejlő lehetőségeket, és a csapat hóna alá nyúlt. Fokozatosan építkezve jutottak egyre magasabb szintre, amiben döntő szerepe volt a hivatalos edzőtáboroknak, a csapat versenyeztetésének.
Maga a játék csak rokona a teremben játszottnak, a két műfaj cirka úgy viszonyul egymáshoz, ahogy az országúti kerékpár a mountain bike-hoz, vagy az Forma-1 a ralihoz. Ugyanazt kell csinálni, csak teljesen máshogy.
„Óriási különbség, hogy a 3x3-as kosár sokkal keményebb és gyorsabb gondolkodást is igényel, mint az öt az öt elleni nagypályás játék. Nem is fekszik mindenkinek ez a stílus, pláne, hogy a játék csak tíz percig vagy huszonegy pontig tart. Kimutathatóan nagyobb itt a terhelés. Iszonyatos fizikai munka, nincs idő arra, hogy ha kosarat dobtál, akkor visszafuss, megfordulj, esetleg ünnepelj: ahogy elhagyta a kezedet a labda, onnantól már védő vagy és hozzánk rád a labdát. Szóval nagyon pörög az egész” – foglalta össze a különbségeket. Szerinte a két szakág jól megfér egymás mellett, de azért néha-néha még tapasztalja, hogy egyes játékosok vagy edzőkollégák idegenkednek a műfajtól.
A válogatott első sikereként 2016-ban Európa-bajnok lett, ami Károlyi szerint annak tudható be, hogy ellenfeleiknél többet tudtak közösen készülni. Rá egy évre már Nantes-ban világbajnoki ezüstöt ünnepelhettek, ahogy most Amszterdamban is: „Több csúcspontja volt a sorozatnak, a legemlékezetesebb, amikor a négybe jutásért Medgyessy Dóra hosszabbításban szerzett kétpontos kosarával vertük a spanyolokat. Akkor átszakadt a gát, az elődöntőben jöttek a bombaerős franciák, akik szerintem a legjobbak voltak, de egészen bámulatos játékkal megvertük őket. A döntőben Kínától kikaptunk, a tornán végig akkora flash volt a csapatukban, hogy az most nekünk sok volt.”
Az ezüst révén indulhatnak az olimpiai selejtezőben (merthogy a játékok történetében először ebben a sportágban is érmeket osztanak majd Tokióban). Az út rögös és hosszú: a 20 csapatos selejtezőből az első három jut ki. Ha ez nem sikerül, akkor is marad még egy lehetőség: azoknak az országoknak írnak ki egy hatcsapatos tornát, amelyeknek válogatottjai nem vettek részt a legutóbbi két olimpián.
„Iszonyatos kemény lesz, ám nem lehetetlen. De egyelőre abban sem, vagyok biztos, hogy a lányok felfogták már, hogy mit vittek véghez. Az, hogy magyar csapatsport olimpiai selejtezőt játszhat, már önmagában nagy dolog. Szép lassan fog tudatosulni, hogy jövő májusban elutazunk valahova, ahol eldől, hogy mehetünk-e majd Tokióba. Egyelőre még én sem dolgoztam fel a történteket: otthon egyedül matattam a konyhában, amikor belém nyilallt: jesszusom, ott lehetünk az olimpia megnyitóján! Néha még én is megdöbbenek a lehetőségen!”
