Teodicea
Feleslegesen magasból nézni most
az útszéli zajlást. Akárha az éjszaka
közepén a hátad képzelni paplannak,
hogy aztán ettől a gondolattól
ránduljon majd görcsbe a lábam
és erősödjön egy képzelt szeretkezés
feszes ritmusában a szívkamráim
összehúzódása.
Te kiállsz egy kertbe. Poharakra gondolsz.
Aztán nem tudom. De milyen lenne most
kimondani magamnak, hogy havazik.
Ettől hányingerem lesz, kiszárad a torkom,
de nem tudok majd sehogy se: nyelni.
Inkább feladom magam a kétségbeejtő
gondolatnak, hogy a közös múltat
lassan betemeti a hó.
De feleslegesen magasból nézem most
az útszéli zajlást. Akárha az éjszaka
közepén a melled képzelni párnának,
hogy aztán ettől a gondolattól
mint egy hirtelen merevedés,
ébredjek bele az olvadásba.
Te kiállsz egy kertbe. Csikkekre gondolsz.
Aztán majd nem tudom. De milyen lenne most
kimondani magamnak, hogy olvad.
Ettől elfogy a levegő, köhögni kezdek,
de nem tudok majd sehogy se: rágyújtani.
Egyszerűen csak feladom magam
a kielégületlen gondolatnak, hogy a közös
múlt most úgy épül, mint ez a kurva
város télen, hittel és ráhagyásban.
Aztán nem tudom. Csak feleslegesen
magasból nézek egy kertet. Akárha a havazást
az olvadásban és egészen egyszerűen
nem fogom tudni feladni.
A felesleges
Egy személyvonat ablakában
most a felesleges mondatokat:
hogy neked lenni készen.
Mint egy teli hamutál,
mint egy túlivott estében a másnap,
mint egy tó az éhes vadkacsákkal.
De aztán maradok ugyanaz:
parázsló cigarettavég,
túlizzadt hajnal, eltévedt
madarak víztükör nélkül.
Egy személyvonat ablakában
most a felesleges képet: ahogy
egy tavat nézünk mind a ketten.
Te az éhes vadkacsákat. Én meg téged.
*
Aztán elveszek a mozdulatsorban,
ahogy kabátot húzol és már nem
mondasz semmit.
De egy személyvonat ablakában most
a felesleges lélegzetvételt két csobbanás
között, ahogy a szárnyunk összeakad
és eltévedünk a tó víztükrében.
A nevünket
Most elfelejtek szeretni. És olyan leszek,
mint az óvatos szarvasok agancs nélkül,
aztán, mint egy arc a szakáll hiányában.
De inkább egészen riadt leszek. Mint borjak
a vágóhíd melegében egymásnak szorítva,
mint egy arc kivéreztetett sebekkel.
Aztán mint a tekinteted, ahogy gondolkodás
nélkül mondod ki a nevem, de nem becézel.
És a kétség, hogy ott van az a másik,
és, hogy ebben melyik vagyok én,
nem alkuszik.
Csak letör agancsot.
Csak levág szakállat.
Csak darál combizmot.
Csak véreztet arcot.
Csak gondolkodás nélkül mond ki nevet,
de nem becéz.
Nem becéz.
Most elfelejtek majd valamit.
Most egészen riadt leszek.
Most nem alkuszom.
De tudom, hogy a szarvasok egy erdő
mélyén egymással küzdenek,
hogy a borjakat kiengedik legelni,
hogy szakállat, arcot nem ér sebzés.
Aztán meg tudom, hogy gondolkodás
nélkül, mondod ki majd egyben.
Gondolkodás nélkül.
A nevünket. Egyben.
