Kiktől és hogyan értesült a valós történetekről, amelyeket összegyúrva alkotta meg Károly és unokája, Eszter megnyomorított életét?
Pszichológus ismerősöktől kértem, hogy kössenek össze olyan áldozatokkal, akiket gyerekkorukban szexuálisan zaklattak. Sokan nem vállalták, mert szégyellték, végül hatan megtiszteltek azzal, hogy elmondták a legintimebb, legféltettebb titkaikat. Egyikük például azt, hogy a nagymamája minden vasárnap szép ruhába öltöztette, és úgy engedte el a nagypapával. Ő szinte biztos benne, hogy a nagymama is tudott a zaklatásokról. Illetve rengeteg levéltári anyagot, jegyzőkönyveket is elolvastam. A regény egyik legdurvább jelenetének alapja 2008-ban történt: egy kisvárosban 9 gyerek volt Marika „áldozata”, a bíróság mégis felmentette.
Beszélgetve áldozatokkal, mit tapasztalt: fel lehet dolgozni a múltat és továbbmenni?
Szerintem soha nem lehet teljesen feldolgozni az ilyen eseményeket. Mindenképpen kell segítség, akkor hosszú évek alatt a helyére lehet tenni, de kitörölni lehetetlen. Nemrég felhívott egy nő, akit régóta ismerek, elmesélte, hogy pici kislány korától zaklatta a nagypapája, és azt mondta: mióta gyerekei vannak, nagyon figyeli magát... Az ilyen traumák feldolgozása egy életre feladatot ad az elszenvedőnek.
A könyv utószavában olvasható: meg akarta érteni az elkövetőket. Sikerült?
Ez egy regény, amiben egyféle pedofiltípus jelenik meg. Hogy ez a nagyapa milyen, azt megértettem, elfogadni nyilván nem tudtam, és persze szeretni sem. Sajnáltam időnként, de sokszor meg tudtam volna ölni. Át is kellett írnom többször, mert a harag sütött a szavaimból. Nagyon nehéz volt, azért írtam két szemszögből (nagypapa és az unoka, Eszter), mert ki akartam bontani ezt a játszmát. Egyrészt kíváncsi voltam rá, másrészt ilyen „megoldással” itthon még nem találkoztam. Azt tudtam, hogy nem akarok olyan könyvet, hogy csak áldozati szemszögből mondom el, mint ahogy azt sem akartam, hogy egy jelenetnek ott legyen vége, hogy „és akkor nagyapa kivitt a mosdóba”.
Milyen reakciókat kapott eddig?
Ez a nagyapa érzi, hogy valami nincs rendben vele, de nem tud mást tenni, és ezt könnyű kiforgatni arra, hogy mentegetem az elkövetőt vagy hibáztatom az áldozatot, holott szó sincs ilyenről. Sokkal több a pozitív visszajelzés, mint a negatív. Támadást eddig leginkább olyanoktól kaptam, akik nem olvasták a könyvet. Közülük mondták, hogy áldozatot hibáztatok vagy elkövetőt mosdatok, ez természetesen nem igaz. Úgy tűnik, valamit nagyon „megkapargattam”, mert az első kiadás már elfogyott.
Segítette a regényt ötletekkel férje, Péterfy Gergely író?
Adott tanácsot, de leginkább jó hallgatóság volt. Féltem a reakciójától, hogy azt mondja, túl sok. Sokszor felolvastam neki, leginkább mérges volt a felnőtt főszereplőre. A férjem középső lánya, Emma is sokat segített értő füleivel, illetve egy barátunk is, aki napokig ült mellettem és hallgatta a mondatokat. Ők voltak az első szűrők, hogy mit bír el a papír. Megírtam az egészet, de az árvaházas részt kihagytam, vissza-visszatértem, de nem tudtam megírni. Aztán amikor végre sikerült, éreztem, hogy nem jó. Félretettem egy évre. Úgy éreztem, nem lesz ebből könyv, a szex szót hallani sem akartam. Egy év múlva vettem elő és a kifogásolt rész minden mondatát átírtam annak a bizonyos falubeli jó barátunknak, Kovács Attilának a segítségével.
Van olyan missziója, hogy „támogassa” az áldozatokat?
Próbálunk egy alapítványt létrehozni pszichológusokkal, akik ingyen segítséget nyújtanának szexuális abúzuson átesetteknek, illetve súlyos betegségekből felépülteknek vagy beteg gyereket nevelőknek. Vidéken még nehezebb segítséget kérni: sokan inkább Budapestre jönnek, nehogy kiderüljön a lakhelyükön, hogy pszichológushoz járnak. Minőségi, ingyenes terápiás lehetőség minden érintettnek járna. És fontos, hogy tudják, elhiggyék: nem az ő hibájuk, ami történt és nincsenek egyedül.
Önt gyerekkorában zaklatta a szomszéd bácsi, később élt bántalmazó kapcsolatban. Tervezi megírni saját történeteit?
Úgy érzem, ezt a halmazt kimaxoltam ezzel a regénnyel. Csoportban vagy magánbeszélgetésekben természetesen szóba kerülhet, de nem szándékozom erről a témáról többet írni.
Az sem titok, hogy felnőttként találkozott a határokat súlyosan átlépő nőgyógyásszal és masszőrrel, de nem tudott „megfelelően” reagálni. Ha most történne ilyen, tudna kellőképpen harcias lenni?
Nem tudom, remélhetőleg igen. De ez nem a harcosságtól függ. Ha szólsz, azt mondja az illető, te vagy a hülye, tehát te kerülsz kellemetlen helyzetbe, pedig az asztalt kéne ráborítani, nem pedig csöndben eloldalogni. Szólni kellene minden alkalommal, ha valaki átlép egy határt, legyen az rokon, ismerős, vadidegen vagy épp a főnököd.
