Gyere haza, fiatal! – ezzel a címmel hirdette meg a kormány a külföldön dolgozó magyarok hazacsábítására kidolgozott akcióját. A költözést bevállalók számára különféle kedvezményeket biztosító programban alig néhány százan vettek részt, de például az akkor négy éve Londonban élő, hatgyermekes Halász-család a hazatelepülés mellett döntött.
- Jöttek a hírek a Brexitről, s hogy mi lesz a külföldi munkavállalókkal, ezért kicsit megijedtünk – mondta Halászné Horváth Rita. – Úgy döntöttünk, ismét megpróbáljuk itthon, a gyerekeknek is jobb lesz, ha az anyanyelvükön tanulhatnak - tette hozzá.
A família 2012-ből Balatonkeneséről költözött ki a brit fővárosba, haza viszont a Dráva mellé, Vízvárra érkeztek. Itt élt ugyanis Rita anyukája, azaz számíthattak a segítségére. A visszaúton már eggyel többen voltak, mint kifelé menet, ugyanis a 16, 14, 12, 11 és 9 éves gyerekek mellé 2013-ban megszületett Brendon, akit értelemszerűen Angliában anyakönyveztek, s ott kapott meg minden szükséges papírt. Azóta is ezt nyögi a család.
- Három éve jöttünk haza, de még mindig nem sikerült elintéznünk a TAJ-kártyáját – mondja kétségbeesetten Rita. – Az öt nagyobbnak megvoltak a magyar papírjai, de a kicsinek újat kellett csináltatni. A költözés után azonnal lefordíttattuk a kinti anyakönyvi kivonatot, a személyi igazolványát, adókártyáját rögtön el is tudtuk intézni. Beadtuk a kérelmet a TAJ-kártyára is, de azt azóta sem állították ki.
A TB-nél először arra hivatkoztak, szükség van a gyerek angliai társadalombiztosítási papírjára. Brendonnak saját névre szólóan nem volt ilyenje, mert az apja munkahelyére volt bejelentve. A sokadik ügyintézési körben derült ki, hogy a kérelmi eljárást hivatalból a TB-nek kellene elindítani, amire a család ígéretet is kapott.
- Három éve rettegünk, mi lesz, ha komolyan megbetegszik Brendon, mert nem jogosult semmilyen kórházi ellátásra – panaszolja Rita. – Ha gyógyszer kell, nem kapunk rá semmilyen támogatást, teljes áron veszünk meg mindent, nagyjából nyolc-tízszeres áron. És persze anyagilag is rosszul járunk, mert nem kaphattam utána anyaságit, nem vették figyelembe a családi pótlék számításánál, így havonta nagyjából 40 ezer forinttól, három év alatt összesen csaknem másfélmillió forinttól estünk el.
A család hivatalos leveleket írt, telefonált, sőt, személyes egyeztetésekre is járt. Utóbbihoz ráadásul Kaposvárra kellett menni, így ezek az egyeztetések oda-vissza 180 kilométeres utazást jelentettek.
- Ha telefonálunk, ide-oda kapcsolgatnak minket, volt, hogy másfél órát hallgattam a zenét – háborog Rita -, a személyes ügyintézésnél pedig most már kifejezetten arrogánsak voltak velünk. Az egyik alkalommal a TB-től leszóltak a vízvári önkormányzathoz, tényleg a faluban lakunk-e, s hogy rendesen jár-e a gyerek az óvodába?
Rita párja ismét külföldön dolgozik targoncásként, az idén ment ki, s havonta általában egyszer tud hazajönni 3-7 napra Heerlenből.
- Rettenetesen hiányzik a gyerekeknek, de csak így tudunk megélni – ismeri el a hatgyerekes anya. – Próbál kintről segíteni az ügyintézésben, de elképzelheti, milyen sikerrel, ha nekem itthon sem megy. Egész egyszerűen röhej, ami itt folyik: amikor kimentünk Angliába, minden papírt aznap megkaptunk, amikor kérvényeztük. Pedig idegenek voltunk. Itthon pedig azt halljuk, hogy ne menjen el senki, meg jöjjön haza. Mi megtettük, aztán tessék: arra nem képes három év alatt az állam, hogy társadalombiztosítást adjon egy hatéves gyereknek. Minden nap úgy ébredek, csak nehogy történjen vele valami, mert nem tudnánk kifizetni a gyógyíttatását.
