A Fidesz legfontosabb (és legkártékonyabb) politikai találmánya alighanem a választási rendszer átalakítása volt. Egy jellegzetesen kétpárti szisztémát működtetünk olyan környezetben, ahol a hatalmi pártnak nincs váltópártja, ellenben minden eszköz a kezében van annak megakadályozására, hogy valaha is legyen.
Az adott paramétereknek ellenzéki együttműködést kellene kikényszeríteniük, ámde az ellenzék pártjai eddig főként a saját oldalukon lévő vetélytársak gyengítésére fordítottak erőforrásokat. És nemcsak egymás lemészárlásához kapták/kapják meg mindig a kormányoldal segítségét, hanem ahhoz is, hogy tartósan egyikük se tudjon a másik fölé nőni (gondoljunk csak a régi LMP, az Együtt vagy a Jobbik történetére).
Júniusban láthattunk, hogy az előválasztás alkalmas innováció a Fidesz-hegemónia megtörésére esélyes jelölt megtalálására. Nehéz cáfolni, hogy ez a legdemokratikusabb opció, hiszen a szavazókra bízza a döntést, és arra készteti a pártokat, hogy a leharcolt káderekkel történő sakkozás helyett vállalható személyiségeket indítsanak. Az is kiderült ugyanakkor, hogy kétélű fegyver, és azokon is mély sebeket tud ejteni, akik forgatják. A „koordináció”, a „teljes összefogás” (vagy nevezzük bárminek) lényegesen nagyobb teret ad az apparátusok machinációinak, a polgárokra csak a pártdöntések utólagos szentesítését hagyja. Nyilvánvaló hátránya, hogy a hátsószobás alkuk nyomán olyan aspiránsok is pozícióba kerülhetnek, akik egy előválasztás esetében már a jelöltállítási időszakban elvéreznének. Ám van előnye is: tényleges kooperációra szorítja a feleket, mielőtt még egy esetleges győzelem nyomán közös város- (vagy ne adj' Isten ország-) vezetésre kapnak felhatalmazást.
Közelről mindkét procedúra emlékeztet a párizsira – annyiban mindenképp, hogy a termék előállításának látványa jelentősen csökkenti az élvezetet –, de nézzük inkább a jó oldalát: Orbánék olyan alacsonyra tették a morális mércét, hogy aki ezt sem tudja megugrani, azt mi, a választók tényleg nyugodt szívvel hajthatjuk el a politika közeléből.