A 90-es évek végén, 2000-es évek elején kezdődött iskolaalapítási láz a szentendreieket is elérte. A településen akkor már évek óta sikeresen működött Waldorf óvoda, de ha a szülők ugyanilyen iskolába szerették volna járatni gyermeküket, kénytelenek voltak feliratkozni a legközelebbi (óbudai) iskola hosszú várólistájára. A szülői gárda elkezdett szervezkedni: iskolát kellene alapítani. „Waldorf iskolát alapítani elsősorban azért volt nehéz feladat, mert a pénzen kívül speciálisan képzett pedagógusokra is szükség volt, és abból sosem volt elég – meséli Hajdu Noémi, aki később hét évig vezette a pilisszentlászlói iskolát. – Nappali alap Waldorf-pedagógusképzés csak Solymáron volt ugyanis, ráadásul önköltséges alapon.
Márpedig kevés fiatal engedhette meg magának, hogy négy évig fizessen tandíjat egy olyan végzettségért, amit aztán csak egy bizonyos intézményben használhatott.” (Azóta már az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán is van kiegészítő képzés diplomás pedagógusoknak – a szerk.) A szentendrei waldorfosoknak óriási szerencséjük volt. Egyrészt találtak néhány vállalkozó szellemű, megfelelően képzett pedagógust. Másrészt a közeli Pilisszentlászló gyerekhiánnyal küzdött, a polgármester szentendrei kollégájának panaszkodott, hogy ha nem történik valami, bezárhatja a falu általános iskoláját. Így találtak egymásra. Kékvölgynek nevezték el az iskolát, ahol kezdetben csak alsó tagozaton folyt Waldorf-képzés. Három évvel később már felsőben is, amikor a hagyományos tanrendű képzés – a kevés gyerekkel együtt – kifutott. „Kötöttünk egy közoktatási megállapodást a faluval, 25 évre – mondja Hajdu Noémi. – Ennek az volt a lényege, hogy mi díjmentesen használhatjuk az épületet, a pilisszentlászlói gyerekek pedig ingyen járhatnak a Kékvölgybe, ha akarnak. Néhányan azonnal elvitték a gyereküket az iskolából Szentendrére, mások viszont maradtak. A korábbi 7-8 fős osztálylétszámok helyett mi 30-cal mentünk, nagy volt a túljelentkezés. Gyakorlatilag magunkra vettük a falu közoktatási feladatait.”
A falu nem volt egyértelműen boldog: néhányan azt állították, a Waldorf elvette tőlük az iskolájukat. Másoknak az volt a problémájuk, hogy az iskola miatt egyre több idegen érkezett Pilisszentlászlóra. Olyanok, akik kifejezetten a Kékvölgy miatt döntöttek a költözés mellett.
Hajdu Noémi két évig amolyan iskolai mindenesként dolgozott Pilisszentlászlón, aztán a tantestület meggyőzte, hogy vállalja el a vezetői posztot, amit a Waldorfban iskolaképviselőnek hívnak. Ehhez akkor nem kellett Waldorf-tanári képesítés. Elég volt egy tanári diploma, és a tantestület, valamint a fenntartó alapítvány támogatása. „Ma már a Waldorf is egyre kevésbé vonhatja ki magát a magyar törvények alól. Vagyis, ha a szabály az, hogy egy intézményigazgatónak tanári és közoktatás-vezetői vizsgával is rendelkeznie kell, akkor annak ugyanúgy meg kell felelnie, ha Waldorf-intézményt vezet.”
Hajdu Noémi hét évig vezette a Kékvölgyet. Azt mondja, végül azért hagyta abba, mert belefáradt a konfliktusok kezelésébe. A faluval idővel kiegyensúlyozottabb lett a viszony, de akkoriban még mindennaposak voltak a feszültségek: elég volt egy rossz helyen parkoló szülő vagy egy hangosabb iskolai rendezvény. A hivatalok sem voltak feltétlen támogatói az állami rendszerből kilógó intézménynek. „Kijött mondjuk az ÁNTSZ illetékese, hogy felmérje az iskola állapotát. Jár-kel a termekben, kezében az Excel-tábla. Műanyag szemetes minden teremben? –mondja, és kérdően rám néz. Mondom neki, hogy nálunk környezettudatosság van, ezért minden teremben vesszőkosárban gyűjtjük a hulladékot. Az nem higiénikus és nem is esztétikus, mondja, mire következik egy félórás győzködés és diplomácia. És ebből volt hetente kettő. Miközben amúgy teljesen jó kapcsolatban voltunk az ÁNTSZ-szel. Vagy mondok mást: a mi rendszerünk sokban különbözik a hagyományos iskolai modelltől, ez pedig másfajta elrendezést igényel. Kijött az Oktatási Hivatalból valaki, hogy mutassuk meg azt a termet, ahol a zenei oktatás folyik. Hát nálunk ilyen terem nem volt, viszont a hivatalnak mindenképpen kellett egy, a dokumentáció kedvéért. Itt nem lehet zenét tanítani, mert nyikorog a padló, mondta az illetékes, és akkor jött az újabb félórás diplomáciai győzködés. Vagy például keresték rajtunk a magasugró lécet a testnevelés órához, amit mi két bottal és egy gumikötéllel helyettesítettünk, mert az kevésbé volt balesetveszélyes. Utólag furcsán hangzik, de akkor ezek mind kardinális kérdések voltak, amitől akár az engedélyünk függhetett. Hát ezekbe fáradtam bele” – mondja az egykori iskola-képviselő, aki hozzáteszi: működésük már akkor is inkább a személyes jó kapcsolatokon múlott, és nem a nehézkes jogszabályokon.
Mindezzel együtt Hajdu Noémi sosem bánta meg azt a hét évet. Mint ahogy azt sem, hogy mind a három fia Waldorfba járt. „Jó döntés volt, ma is azt mondom. A Waldorf mindenféle gyereknek való, mert éppen arról szól, hogy nincs alkalmas vagy alkalmatlan gyerek. Az én gyerekeim sem maradtak le semmiről, csak azért, mert oda jártak. Mindhárman továbbtanultak, később egyetemre mentek, és boldog emberek.”
