„Ha több bálnahúst lehetne kapni, többet ennénk”, mondja Szakai Szacsiko a Reuters hírügynökségnek. A taxisofőr Hokkaido szigetén él, ahonnan a bálnavadászok – rövid ünnepség után – útnak indultak. Tudja, hogy külföldön sokan ellenzik a tengeri emlősök megölését, de nem érti, miért. Hiszen más országokban más állatokat mészárolnak le, hogy élelmiszert állítsanak elő. A vadászatban nem lát semmi kivetnivalót, szerinte ez a japán kultúra része. Ám a külvilág ferde szemmel nézi a vérontást. A természet- és állatvédők tiltakoznak, az Európai Unió tengerészeti biztosa, a máltai Karmenu Vella aggódik.
Mérföldek és kvóták
A tokiói kormány decemberben jelentette be, hogy kilép a bálnavadászatot ellenőrző nemzetközi szervezetből (IWC). A döntés július 1-jén lépett életbe. A vadászok megvárták, amíg a vezető ipari országokat tömörítő G20-as csoport vezetői oszakai csúcstalálkozójuk végeztével elutaznak Japánból, majd vízre szálltak. Jóllehet 1988 után most először nyíltan kereskedelmi céllal indultak megszigonyozni zsákmányukat, az utóbbi évtizedekben is minden évben vadásztak bálnára, csak a hivatalos indoklás szerint „tudományos céllal”.
Hogy jogszerű-e a bálnavadászat? Donald Rothwell nemzetközi jogász szerint igen. Az Australian National University professzora úgy fogalmazott a BBC-nek, „12 tengeri mérföldön belül, a parti vizeken Japán azt csinál, amit akar”. Azon túl léteznek nemzetközi előírások, de minthogy a szigetország már nem tagja az IWC-nek, ezek nem feltétlenül vonatkoznak rá. Egyelőre senki sem jelezte, hogy bírósághoz fordulna. Ha mégis, Tokió érvelhet úgy, hogy harminc évig együttműködött a szervezettel, de hiába próbált megegyezni a feltételekben. És még ha elmarasztalnák is, nincs olyan nemzetközi fórum, amely kikényszeríthetné a tilalmat. A földkerekség harmadik legnagyobb gazdaságával senki sem akar ujjat húzni. Még a harciasabb zöldmozgalmak, a Greenpeace és a Sea Shepherd sem terveznek akciókat.
Az új szabályozás szigorításnak is beillik. Moronuki Hideki, a halászati minisztérium illetékese közölte, hogy a vadászatot csak Japán felségvizein engedélyezték, 200 mérföldes körzetben. Ez azt jelenti, hogy az új szezonban már nem hajóznak az Antarktisz közelébe, ahol tavalyig vadásztak. Szigorú kvótákat vezettek be. Az idén 52 csuka-, 25 tőke- és 150 trópusi bálnát ejthetnek el. Összesen tehát 227 cetet, ami – figyelem! – jóval kevesebb, mint a tavalyi fogás (hivatalos adatok szerint 333). Feltérképezték a fajok állományát, hogy lássák, mennyit lőhetnek ki anélkül, hogy kockáztatnák a kihalásukat. Ez volt a „tudományos cél”, habár a bálnahús végül úgyis az élelmiszer-áruházak polcain kötött ki.
Csepp a tengerben
Meghökkentő, hogy a világméretű felzúduláshoz képest a japán bálnavadászat milyen jelentéktelen léptékű. 300, azaz háromszáz(!) ember megélhetését biztosítja a több mint 120 millió lakosú szigetországban a Reuters szerint. A bálnahús az eladott összes húsféleség 0,1 százalékát teszi ki. A fogyasztás elenyésző, évi 40-50 gramm fejenként. Miért vállalja mégis a kormány a nemzetközi felháborodást? Van rá magyarázat, de nem a bálnákról, nem is a vadászatról szól. Inkább hagyományról, nemzeti büszkeségről, továbbá arról, nehogy már külföldről mondják meg, mit szabad: hálás témák Abe Sinzo konzervatív-nacionalista miniszterelnöknek. A kormányfő parlamenti választókerülete is Hokkaidón található, az ágazat fellegvárában. „A bálnavadászat kényes, nacionalista ügy Japánban”, magyarázza Takada Hiszajo, a Greenpeace szóvivője a New York Timesban.
Gondolhatnánk, a tilalom feloldása – ami, mint láttuk, igazából jelképes – a bálnavadászoknak kedvez. De ez sem igaz. Az iparág régóta állami támogatásból tartja fenn magát. Évi 46 millió dollár, átszámítva több mint 13 milliárd forint az adófizetők pénzéből, a méretéhez képest döbbenetes összeg. Ettől elesnek a bálnavadászok. Mostantól a piacról kellene megélniük, ami nem lesz könnyű. Hogy lehetnek-e nyereségesek? Komacu Maszajuki egykori kormánytisztviselő egyenes választ ad: „Kizárt dolog”. A költségek magasak, a bálnahús drága, a kereslet nem túl nagy. Megeshet, hogy az ágazat csődbe megy – Patrick Ramage, az Animal Welfare állatvédő alapítvány vezetője ebben bízik, ezért nem is bírálja a kormány döntését.
A bálnavadász-szövetség elnöke, Kai Josifumi úgy érzi, ha hazájában négy évszázad után abbahagynák a bálnavadászatot, szégyent hoznának őseikre. Hagyománytisztelő társadalomban népszerű érv ez, de suta. Bár egyes halásztelepüléseken valóban régóta űzik az ipart, a cethús régen nem volt nemzeti eledel. Csak a második világháború után terjedt el. A rommá bombázott szigetországban a megszálló amerikaiak voltak azok, akik éhséglázadásoktól tartva biztatták a helyieket, lőjenek bálnát, hogy legyen mit enniük. A fogyasztás hetven éve hirtelen ugrott meg. 1962-ben volt a csúcs (226 ezer tonna), amikor csaknem tízszer annyi fogyott, mint manapság. A bálnahús a legfontosabb fehérjeforrás lett az iskolákban.
Gyermekkori ízek
A már idézett taxis – aki lelkesen bizonygatta, hogy a bálnaevés a japán kultúra része – 66 éves. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyikben a bálnahús a gyerekkor nosztalgikus ízeit idézi fel. Neki és kortársainak ez nem gazdasági vagy környezetvédelmi kérdés, hanem érzelmi. Íme, ezért dacol Abe miniszterelnök a nemzetközi közvéleménnyel, ezért vállalja a kellemetlenségeket: politikai hasznot remél, valószínűleg nem is alaptalanul. Eközben a bálnahús népszerűsége csökken a szigetországban. Újabb felmérések szerint a fiatal japánok nem rajonganak érte, szívesebben eszik azt, amit az átlag európai: marhát, sertést, baromfit.
A vágóállatok „ökológiai lábnyoma” pedig jóval nagyobb, vagyis a tenyésztés és a húsipar durvábban károsítja a környezetet – ezt a természetvédők sem vitatják. Vessünk egy pillantást a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) úgynevezett „vörös listájára”, amely a kipusztulástól fenyegetett állatfajokat tartja nyilván. A csukabálna és a trópusi bálna nem szerepel a felsorolásban, nem számít veszélyeztetettnek. A tőkebálna igen, de azzal a megjegyzéssel, hogy példányszáma évek óta emelkedik. A Rikkyo Egyetem tanára, Szakuma Junko szerint minden azon múlik, ragaszkodnak-e az észszerű szabályozáshoz, betartják-e a szigorú kvótákat. Ha igen, akkor a bálnavadászat hosszú távon fenntartható, ami a rettenetes vízigényű nagyüzemi állattenyésztésről nem mondható el.
Az állatvédők arra figyelmeztetnek, hogy a megszigonyozott tengeri emlősök lassú, fájdalmas halált halnak. Ez olyan ellenérv, amivel jóérzésű ember nem vitatkozik. Japánban erre azt felelik, korszerűbb technológiával a szenvedés csökkenthető, lerövidíthető – és ismét csak a vágóhidak borzalmaival példálóznak. Hozzáteszik, hogy Norvégia és Izland is vadászik bálnára, sőt lakosságához viszonyítva arányosan sokkal többet ejt el. Közben alig esik szó a tonhal és egyes rákfajták esztelen túlhalászatáról is, pedig az súlyos globális probléma. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolják, a nyugati világ felháborodása álszent.
Ha a fentiekből bárki azt a következtetést vonná le, hogy támogatjuk a bálnavadászatot, téved. Éppen ellenkezőleg, a Humane Society International képviselőjével, Nicola Beynonnal értünk egyet, aki szerint nincs elfogadható magyarázat e csodálatos élőlények lemészárlására. Csupán arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a problémakör sokkal összetettebb – kulturális, gazdasági, politikai, környezetvédelmi, pszichológiai –, mint ami belefér a félperces tudósításokba. Ám a kusirói kikötőben feltrancsírozott cetet látva mi is azt valljuk: a bálnavadászatot be kell tiltani.
