A művészetek mostanában sok pénzt kapnak Magyarországon. Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor a magyar színházakat, az operát és koncerttermeket a „nemzeti kultúra templomainak” nevezte. Kormánya jelentősen támogatja a színházak és operák felújítását és bővítését, valamint körülbelül 60 színházat – kicsit és nagyot egyaránt – tart fenn országszerte.
Az Európa többi országában és az Egyesült Államokban található, anyagi gondokkal küzdő kulturális intézmények számára ez irigylésre méltónak tűnhet. Azonban semmi sincs ingyen, amikor a kormány úgy dönt, hogy maga határozza meg, mit tekint „nemzeti kultúrának.”
Budapesten és a fővároson kívül minden kulturális intézmény, amelyet a kormány támogat tudja, hogy melyek azok a témák, amelyeket nem szabad feszegetni.
A Nyílt Társadalom Alapítványok és korábban a Magyar Soros Alapítvány, amelyek a kommunizmus utolsó időszakától kezdve az utóbbi évekig segítették a magyar kulturális intézmények finanszírozását, újból bekapcsolódnak Magyarországon a művészetek támogatásába. Bejelentjük, hogy 360 millió forintot adományozunk a Summa Artiumnak, egy művészettámogató szervezetnek, amely 2003-ban, Budapesten jött létre azzal a céllal, hogy a független művészek számára elérhetővé tegye a vállalati és magánszektorból érkező támogatásokat. Mi az adományunkkal válaszoltunk a Summa Artium nyílt felhívására. A szervezet egy alap megteremtését látta szükségesnek, „hogy megvalósulhassanak azok a művészeti és kulturális projektek, amelyek a Magyarországon uralkodó körülmények között nem reménykedhetnek állami támogatásban.”
A Nyílt Társadalom Alapítványok ugyanakkor nem vesznek részt a független alap forrásainak elosztásában, és nem szólnak bele, hogy ki és mi kaphat támogatást.
Örömmel nyújtunk segítséget ilyen esetekben. Ugyanakkor mélyen aggasztanak minket azok a Magyarország sötétebb időszakait idéző körülmények, amelyek megteremtették ezt az igényt. A nyolcvanas évek közepén, amikor Magyarországon még a kommunizmus uralkodott, alapítónk, Soros György független művészeket támogatott, hogy új kulturális távlatokat nyisson a rendszer korlátain túl is. Kortárs színházi társulatokat támogattunk, valamint megalapítottuk a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központját, amely támogatta magyar művészek alkotómunkáját és nemzetközi bemutatkozását. A rendszerváltás után, a Soros alapítványok segítségével sorra alakultak a hasonló művészeti központok az egykori kommunista országokban.
Azt reméltük, hogy azok az idők már elmúltak. Mindannyian tudjuk, hogy manapság Magyarországon a kormányzati ellenőrzés árnya mindent beborít, a kultúrát és a művészetet is. Júniusban például a kormány bezárta az 1956-os magyar forradalom történetét kutató 1956-os Intézetet, melynek látásmódja eltér attól a narratívától, amelyet a kormány sugall a forradalomról. Láttuk azt is, ahogy a társadalomtudományok területén élen járó regionális központot, a CEU-t arra kényszerítik, hogy egyetemi campusát Budapestről Bécsbe költöztesse át. A parlament a napokban fosztotta meg a Magyar Tudományos Akadémiát az önállóságától, és kényszeríti jogos tulajdonának átadására. Magyarország, a rendszerváltás minden reményét megcsúfolva, nem a szabad gondolat, a művészet szabadságának hazája többé.
Ilyen időkben a művészek jelenítik meg függetlenségükkel és a sokféleségükkel a társadalom kollektív lelkiismeretét. Kiállnak és megkérdezik: kik vagyunk és miképpen élünk együtt? Nem fogadják el, hogy a kultúrát a politikai szempontok alapján osztogatott pénz határozza meg.
A művészetek és a kultúra támogatásával a Nyílt Társadalom Alapítványok ezt a független hangot szeretné támogatni nemcsak Magyarországon, de a világ minden táján. Legyen szó egy a diszkrimináció elleni koncertről Maliban, egy színházi előadásról, amely a Balkán etnikai konfliktusairól szól, vagy pár napja Harlemben egy nyilvános beszélgetésről a When They See Us című sorozat rendezőjével, Ava DuVernay-jel. Tudjuk: a művészet segíthet felerősíteni azoknak a hangját, akiket kirekesztenek.
Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor eltérő véleményen van. A miniszterelnök a művészet segítségével kívánja megerősíteni a monolit nemzeti mítoszokat és politikailag hasznosnak ítélt téveszméket. Talán elég sokat fizet ezért, de a gyűlölködő politikai megrendelés nem hozhat létre művészi értékeket. Mi inkább kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen mások szemén keresztül látni a világot. Szeretnénk, hogy a művészek lepjenek meg, gyönyörködtessenek és provokáljanak azzal, amit mutatnak nekünk.