Jugoszláviát békés, boldog, gazdag országnak ismertem meg. Lenyűgözött a tenger, amit akkor láttam először, a mediterrán utcácskák bája. A felejthetetlen isztriai nyaralásról hazafelé szétesett a kölcsön Wartburg kuplungja, de apám megoldotta, hazaértünk. Pedig szívem szerint maradtam volna még. Irigyeltem a jugókat. A nyolcvanas évek elején jártunk, Szarajevó téli olimpiára készült, nem ostromra. A tudatlan kamasz mentségére szóljon: ki számított akkor háborúra?
A katasztrófába vezető úton mérföldkő volt egy harminc évvel ezelőtti nap. 1989. június 28-án százezrek sereglettek össze a koszovói Pristina mellett, hogy a rigómezei csatavesztés 600. évfordulóján megemlékezzenek a török hódoltság kezdetét jelképező nemzeti tragédiáról – a szerbek Mohácsáról. Elképesztő felhajtással hurcolták körbe az ütközetben elesett Lázár fejedelem földi maradványait, a közeli gracanicai kolostornál tömött sorok várták, hogy pillantást vethessenek az ereklyére.
Ám a műsor igazából az aktuálpolitikáról szólt. A tömegben Lázár fejedelem és a megváltó Jézus képei mellett ott díszelgett Szlobodan Milosevics portréja. A Szerb Szocialista Köztársaság frissen megválasztott elnöke személyesen is felbukkant, ortodox papok körében. Amerre napszemüveges testőreivel elhaladt, ütemes „Szlobo, Szlobo” üdvrivalgás kísérte. Beszédében azt sulykolta, a szerbségnek hat évszázad elteltével megint harcolnia kell, bár nem fegyverrel – egyelőre.
A jugoszláv politika emelkedő csillaga, Milosevics (1941–2006) nem született vérgőzös nacionalistának. Feltalálta magát Tito diktatúrájában. Volt a kommunista ifjúsági szervezet ideológiafelelőse, a belgrádi polgármester tanácsadója, vállalati igazgató, negyvenévesen bankvezér. Mire a politikusként csúcsra ért, beütött a válság, elszabadult az infláció. Tüntetések, sztrájkok kezdődtek. Bele is bukhatott volna, ehelyett ügyesen meglovagolta az elégedetlenséget. „Bürokráciaellenes forradalmat” hirdetett, alkotmányos puccsot csinált.
Mialatt a környező országok állampártjai széthullottak, Milosevics előre menekült. Soviniszta uszításra, történelmi sérelmekre, zsigeri félelmekre építette önkényuralmát. Ellenség is kellett persze: kapóra jöttek a koszovói albánok, később horvátok, boszniai muzulmánok, Soros, Brüsszel, az ENSZ, végül az egész világ. Milosevics a nemzet megmentőjének szerepében tetszelgett. Átéléssel alakította bukása után, a hágai törvényszéken is. A vádlottak padjáról anyanyelvén értekezett a szerbek üldöztetéséről, mert hazabeszélt: otthon élőben közvetítették a pert. Addigra talán már maga is elhitte, amit mond.
Harminc évvel ezelőtt arról tudósított a belgrádi állami média, hogy az elnök beszédét hárommillióan hallgatták Koszovopoljén. Gátlástalan hazugság volt, de a gátlástalan hazugságok gyakran hatékonyak. Propagandagépezetének segítségével Milosevics még egy évtizedig hatalmon maradt, csak az ezredfordulón dugták rács mögé. A békés, boldog Jugoszlávia népei rettenetes árat fizettek ezért: Rigómezőtől egyenes út vezetett Srebrenicáig.