1930. szeptember 25-én született, az Eötvös Gimnáziumba a numerus clausus miatt nem vették fel, így került a Zsidó Gimnáziumba. Diplomát 1952-ben, 21 évesen szerzett az ELTE angol-magyar szakán. Először Tatán tanított általános iskolában, majd a Csillag folyóirat rovatvezetője lett. 1959-től a Magyar Nemzetnél dolgozott szerződéses munkatársként. 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschau szerkesztője. 1960–1961-ben a Petőfi Színház dramaturgja. 1970-től a Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980–1981-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. A Cambridge Egyetemen a Churchill College „overseas fellow” tiszteleti tagságban részesült. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban. IREX csereprofesszorként a Columbia, a Yale és a Harvard egyetemen tartott előadásokat. Művelődéstörténetet tanított a Zsidó Egyetemen, a Rabbi Szemináriumban. Munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték. Széchenyi- és József Attila díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, Budapest díszpolgára. Közéleti tevékenységét a Radnóti Miklós antirasszista díjjal és a Hazám-díjjal ismerték el.
Ennyit a Wikipédia lexikális adatairól, amiket a túlélőknek „ilyenkor” kötelességük elsorolni. Mint ahogyan azt is, hogy félszáznál több könyvet írt, tanulmányokat, esszéket, lefordított több tucat színdarabot, regényt. Amelyekkel (és) mindenekelőtt, s nem csak az egyetemi katedrákról - tanított. Nemzedékek agyát csiszolta és csiszolja tovább az írásaival. Csiszolta nem csak hajdani táskarádiós „szösszeneteivel”, nem csak a Beatles Bibliával, amely az első magyar nyelvű elemzése volt a XX. századi popkultúrának, hanem az időről, a felvilágosodásról írt hatalmas esszéivel is.
Hihetetlen tudású embert veszített az ország. Ráadásul olyan közlésvággyal megáldott tudós embert, akinek nem csak ahhoz volt tehetsége és tájékozottsága, hogy a világot átlássa, hanem hogy erről a világról közérthetően tudjon beszámolni.
Nagyon beteg volt. Menthetetlenül beteg. Fizikai állapotára – néhány hónapja a Népszavának adott interjújának készítésekor megtapasztalhattam – hihetetlen magasból tekintett és a csak igazán tiszta szellemű emberek öniróniájával kezelt. Az elmúlás keserűségével. „Tettem, amit tudtam…maradok az őrtüzemnél: öregen, halálos betegen is meg tudtam még csinálni egy Löw Imánuel-válogatást. És gyönyörű papíron van” - mondta. Dolgozott az utolsó pillanatig. Azzal a tudására alapozott eleganciával és méltósággal, ami a legsajátabbja volt.
Manapság ritka elegáns méltóság volt. Tartja magát – mondta az ilyen emberről valaha egy kihalt kor. Tartotta magát, mert úgy gondolta. a társadalmi modor a társadalom lelki állapotát mutatja, az emberek egymáshoz való viszonyát. „Anyám azt mondta: ha bárki megelőz téged a köszönésben, erkölcsileg elvesztél. Igaza volt. Nagyon hiányzik az udvariasság. Én még békebeli egyetemi tanár voltam valamikor. Békebeli, mert az egyetemi tanár valamikor méltóságos úr volt. Nem az úr, a méltóság hiányzik. Kihalt egy nemzedék. Nekem meg az életemben nem tudom, hogy hányadik hulláma jött az új undokoknak. Ami nekem a mai társadalomból hiányzik, az a polgári tempó. Egy társadalmi közösséget igenis összetart a szokás és a modor. Ha ezt a bordázatot a társadalom száműzi magából, nem jut előbbre” - mondta
Tudta, hogy a világ ma megélt káoszában szinte lehetetlen felfedezni a totalitás rendjét, de az egészhez minden gondolkodó hozzá tudja tenni a saját mondanivalóját. Ezt tette. „Komolyság kell hozzá, mert a történelem élő valami, amihez föl kell nőni. Másrészt soha nem volt tisztességes felvilágosodás Magyarországon. Jászi Oszkárt kiűzték, Károlyi Mihályt leverték, József Attilát megölték. Mit akarunk? Nagy erővel neki kellene látni ennek a munkának. A francia forradalom nem ért véget, most kezdtük, alig több mint kétszáz éve.” – hagyta örökül az utókornak. A honlapján így írt: „Nem egészen értem, hogyan jutottam el az idős kor küszöbére, mégis hálás vagyok, hogy ezt a magasnak számító kort elértem. Serdülőkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. A berlini fal leomlásával beköszöntő szabadság hatalmas esély, bár kulturális hozama egyelőre csekély. Panaszáriát mégse várjon tőlem senki. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem előre. A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt előny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam… A jégkorszakban, amelyikben éltem, az előremenekülés ígérte a túlélést. Így nem értek a nyomomba. Az egyéniségemet a változási képesség alakította. (...) Az életprogramomat beteljesítettem. Tőlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. (...) Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt. A jövőről meg nincs mit beszélni.”
Nem kicsi a dolgunk. A jövőről – immár nélküle – volna épp mit beszélni. Miközben a hozzá mérhető elegáns méltósággal kellene búcsúznunk tőle. A mécses őrzőjétől. A Tanárunktól. Talán mindenre gondolt, de arra nem, hogy ez lehetetlen, bármennyire muszáj is.
