Bizony már négy évtizede, hogy a Dire Straits első átütő sikere felkerült a brit és az amerikai slágerlistára (itt a nyolcadik, ott a negyedik helyre). „Friss fuvallat a diszkókorszak áporodott levegője után” – fogalmaztak a finom ízlésű szakírók, jóllehet a számot nem lehetett új idők új dalának nevezni, mert a lajstromokat és a zenés rádióműsorokat a szultánok esztendejében is a hetvenes években diszkóhangzásra váltó Bee Gees, továbbá Gloria Gaynor, Olivia Newton-John, Patrick Hernandez, Donna Summer vagy a Village People uralta.
A másféle szerzemény azonban megváltoztatta az akkor már a harminc felé járó Knopfler és társai életét. A nótát még 1977-ben írta a Dire Straits frontembere, miután Deptfordban üldögélt egy bárban, ahol a záróra előtt hallotta, amint egy középszerű zenekar így köszönt el kis számú és különösebben lelkesnek sem mutatkozó közönségétől: „Mi vagyunk a szving szultánjai.” Meglehet, az együttes tagjai nem is dicsekedtek, csak olvastak róla, hogy a lemezlovasok atyja, a rock and roll kifejezést magának tulajdonító Alan Freed egy Sultans of Swing elnevezésű bandában játszott középiskolás korában Ohióban. Ám Mark Knopfler – akinek édesapja Miskolcon született a XX. század első évtizedében, majd a zsidóüldözés elől menekült Skóciába, ahol 1953-ban az országos sakkbajnokság második helyét szerezte meg, és tucatnyi könyvet írt a szellemi sportról – az abszurditása miatt örökítette meg a deptfordi búcsút. Majd sok évvel később így beszélt kompozíciójáról: „Eleinte azt hittem, unalmas szám, de amint megvettem az első Stratocastert, a dal egyszeriben megváltozott, életre kelt, bár a szövege ugyanaz maradt.”
A Fender igazán nem rossz márka, sőt, ám az áttörés aligha elsősorban a hangszeren múlt...
A dolgot az 1968-as nyári olimpia 200 méteres férfi síkfutó-döntőjéhez lehet hasonlítani. Az amerikai Tommie Smith elsőként érkezett a bűvös 20 másodpercen belül a célba, majd az újságírók arról kezdték faggatni: a nagyszerű eredményben mennyi szerepe volt az akkori újdonságnak, az úgynevezett süncipőnek? Mire a sprinter azt válaszolta: „Fiúk, maguk csak írják meg, hogy 19,83 másodperc alatt teljesítettem a távot. Az, aki erről értesül, minden bizonnyal sejti majd, hogy láb is volt abban a cipőben.”
Kéz is volt azon a gitáron.
Meg Easybeats a számban. A szövegben szereplő George és Harry ugyanis az ausztrál zenekar két gitárosának, George Youngnak és Harry Vandának állít – most már túlzás nélkül valószínűsíthető – örök emléket. Az Esasybeatsről kevesen tudják, hogy muzsikusai az ötödik kontinensről származnak, mert az együttes leghíresebb dalát, a Friday on My Mindot Londonban vették fel 1967-ben, miután a banda 1966 nyarán átköltözött az Egyesült Királyságba. (A Vanda–Young szerzemény listavezetőként virított Ausztráliában, és hatodikként jegyezték Nagy-Britanniában.)
Ami pedig a „szultánokat” illeti, a dalt Knopflernek – saját számításai szerint – már több ezer alkalommal kellett eljátszania. Valahogyan mindig sikerülhetett, mert a benne szereplő szólót a Guitar World című szaklap minden idők huszonkettedik legjobbjának választotta. A legszebben talán 1985-ben, a Wembley stadionban, a Live Aid koncerten hangzott. Abban az évben jelent meg a Dire Straits Brothers in Arms című lemeze; az első olyan album, amelyből több mint egymillió CD-t adtak el. Ám a zenekar már hetvenkilencben roppant népszerű volt: első amerikai turnéján harmincnyolc nap alatt ötvenegy koncertet adott. Ez történt februártól áprilisig, aztán ugyanannak az évnek az őszén következett a második tengerentúli körút.
Knopfler feltehetően az utazások során sem vált meg a hangszerétől. Azt hangoztatta ugyanis: „Ahhoz, hogy vidd valamire, a gitároddal kell még aludnod is.”
