Magyarország 20 éves csatlakozási, valamint a NATO 70 éves alapítási évfordulójával szinte minden hazai sajtóorgánum foglalkozott, és számos konferencián, előadáson és kerekasztal-beszélgetésen boncolgatták a témát a szakértők. És hogy milyen konklúziót vonhatunk le az elmúlt időszak diskurzusaiból? Meglátásom szerint azt, hogy a NATO-tagság kérdése továbbra sem polarizálja jelentősen a magyar társadalmat, éppúgy ahogy a magyar politikusokat, pártokat, jobb- és baloldalt sem. A jelentős támogatottság következtében a viták fókusza nem is a tagság kérdésén és az ezzel járó transzatlanti elköteleződésen áll, hanem sokkal inkább a Magyar Honvédség fejlettségére, modernizációjára terjed ki.
A NATO-tagság magas hazai támogatottsága a 90-es években keresendő. A Szovjetunió felbomlását, valamint a Varsói Szerződés szétesését követően a NATO jelentette Magyarország számára a „nyugatiasodás” előszobáját – politikai és katonai integráció tekintetében. Ezt felismerve, Antall József, a rendszerváltás után megválasztott miniszterelnök jelentős lépésekkel támogatta e folyamat felgyorsítását. Az évtized közepére pedig a magyar társadalom számára is egyértelművé vált a NATO jelentősége, amelyet jól bizonyít az 1997-es népszavazás: magas részvételi arány mellett (49,24 százalék), kimagasló támogatottsággal (85,33 százalék) csatlakoztunk a NATO-hoz. E magas támogatottság – noha azóta csökkent – továbbra is jelentős, így érthető, hogy a politikai vezetés sem kérdőjelezi meg azt.
Azonban a nyugati integráción túl, gazdasági értelemben is sokat nyertünk a NATO tagsággal, hiszen míg 1990-ben 120 ezer fős haderőt tartott fenn az Antall-kormány, addig mára ezt az állományt közel negyedére csökkenthettük. Ahogy Szenes Zoltán, volt vezérkari főnök is kiemelte: „a NATO tagság nélkül sokkal nagyobb hadsereget kellene fenntartanunk, Magyarország ezzel jól járt, hiszen a megspórolt pénzeket nem katonai jellegű célokra lehetett fordítani.”
Azonban a szakértők egyetértenek abban is, hogy a Honvédséget érintő problémák pont a túlzott spórlásban mutatkoztak meg: a Honvédségtől elvont források következtében máig nem tudtuk érdemben teljesíteni a NATO csatlakozáskor felajánlott közepes dandárt. A 2001-es Gripen-flotta beszerzést leszámítva pedig az elmúlt két évtized során nem csak a harci eszközök modernizálása, de még szinten tartása is rendkívül korlátozott mértékben zajlott.
A NATO tagállamokra jellemző alul költekezésre a 2000-es évek elején jelentősen csökkenő fenyegetettség percepció, valamint az Észak-atlanti Szerződés sokat emlegetett V. cikke adott okot. A Szovjetunió felbomlásával megszűnt a keleti fenyegetés, amely a NATO tagállami védelmi kiadások csökkenésével járt együtt. Azonban a fenyegetettségi percepció terén továbbra is nagyok a különbségek a tagállamok között – emelte ki Tálas Péter, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet igazgatója. A „soft atlantisták” esetében – mint például Magyarország – a fenyegetettség érzése alacsony, ellenben a „kemény atlantistákkal” – balti államok, Lengyelország –, ahol (főleg geopolitikai okokból) e tagállamok jobban törekednek megfelelni az elvárásoknak és nagyobb mértékben támaszkodnak az Egyesült Államokra. A 2014-es ukrán válság rávilágított arra, hogy egyrészt a keleti fenyegetés újból valóságossá vált, másrészt hogy a Szövetség haditechnikai fejlesztése sürgető feladat.
„Az orosz beavatkozás sok tekintetben pozitív hatással lett a NATO-ra” – véli Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. „Egyrészt ismét előkerült a kollektív védelem, ami sokkal inkább megfogható, társadalmasítható, mint a hazától négyezer kilométerre a terrorizmus ellen, és a demokrácia felépítése mellett harcolni. Másrészt a közeli fenyegetés nem egy terrorszervezettől érkezett, hanem egy nukleáris fegyverekkel és egy hatalmas hadsereggel rendelkező államtól. Ez azért kulcsfontosságú, mert a NATO régi kritikájára is választ kínált: a tagállamoknak végre volt miért felhagyni a spórolással és a lakosság számára is indokolható lett, miért kell végre költeni egy működőképes hadseregre” – véli a kutató.
A Krím elcsatolása, valamint a meggyengült amerikai vezetés miatt lényegesen nagyobb a felelősség a többi tagállamon, melynek következtében sürgetőbbé vált a haderők fejlesztése, hiszen az Észak-Atlanti Szerződés III. cikke azt is kimondja, hogy a tagállamok „fenntartják és fejlesztik egyéni és kollektív védelmi képességüket fegyveres támadással szemben.” Ugyanakkor „a haderő modernizációja nem fegyverkezési versenyt jelent, hanem a képességek helyreállítását” – fűzte hozzá Wagner Péter.
A Magyar Honvédség képességei fejlesztésének szükségessége tehát nem vitatott, így az sem meglepő, hogy a kormány a Zrínyi 2026 program keretén belül jelentősen kívánja fejleszteni az ország haderejét. Ugyanakkor a megváltozott retorikán érezhetővé vált a Szövetségbe vetett bizalom csökkenése – vagy legalábbis e látszat fenntartásával a Kormánynak könnyebb megindokolnia a Honvédségre fordított súlyos ezermilliárdokat. „A mostani haderőfejlesztés célja, hogy bármilyen irányból érkező katonai támadást el tudjon hárítani a Honvédség a NATO segítsége nélkül” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök.
A jelentős beruházásokból adódóan a viták fókusza a megvásárolandó harci eszközökre is kiterjedt, hiszen a Zrínyi 2026 program keretén belül több mint 3500 milliárd forintot tervez elkölteni a kormány a következő hét évben. Az eddig bejelentett beszerzések között 8 szállító repülőgép, 20 könnyű, valamint 16 közepes, többcélú Airbus helikopter, 44 Leopard 2-es harckocsi és 24 önjáró löveg szerepel. Ezek szükséges beszerzések, melyekkel közel 50 éves technológiai ugrást hajtunk végre, ugyanakkor kritikaként fogalmazódik meg, hogy a kormány a beszerzésekkel egyben politikai alkukat köt és akár „félrenézést vagy támogatást” is vásárol az adott országoktól. A „soft” és „kemény atlantisták” közti különbségek ebben az esetben is jól körvonalazódnak, hisz míg az utóbbi országok jelentős amerikai beszerzéseket hajtanak végre, addig például Magyarország döntő többségében német harci eszközöket vásárol.
Azonban e politikai döntések a NATO általános hazai megítélését nem befolyásolják, sőt, Tálas Péter, a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet igazgatója szerint a haderőfejlesztések következtében a NATO támogatottsága nőni fog az elkövetkezendő években. A modernizáció pedig nem csak Magyarország, de a Szövetség közös erejét is növeli, így a NATO felkészültebben léphet fel a jövőben bármely agresszorral szemben.
A Szövetség előtt álló kérdések a már jelenleg is rendkívül szoros együttműködés – közös parancsnokság, közös gyakorlatok, haditechnikai harmonizáció, információmegosztás – további mélyítésére terjedhetnek ki a jövőben, melyre jó példa lehet a közép-európai hadosztály-parancsnokság létrehozása is.
