Miért van az, hogy most, amikor évek óta minden valamirevaló katasztrófafilm is a globális felmelegedésről szól, a politikai döntéshozók jelentős része még mindig megkérdőjelezheti a probléma valódiságát?
Inkább úgy mondanám, hogy a mi generációnk az, amelyik döntési helyzetben van, és éppen ez a generáció az, amelyik még nem érzi, hogy ez a probléma az ő életét érdemben befolyásolná. Ráadásul a döntéshozók nagy része jól szituált, tehetősebb ember, az ő életüket – legalábbis ők úgy érzik – hosszabb távon sem befolyásolja a klímaváltozás, mert még meg tudják magukat védeni a hatások elől. Az előadásaim végén szinte mindig van, aki azt kérdezi, jó-jó, értem a problémát, de akkor én hova költözzek? Hol leszek védve? A másik gond, hogy ez a tehetősebb réteg a legnagyobb károsanyag-kibocsátó is, és a felelős politikai és üzleti döntéshozóknak ellenünk, vagyis saját magunk ellen kellene döntéseket hozniuk. Ha pedig valakit a számok győznének meg, azoknak mondom, hogy az emberiség tíz százalékához köthető a kibocsátások fele, és fordítva is igaz, az emberiség fele a teljes kibocsátás kevesebb mint tíz százalékáért felelős. Mi következik ebből? Ha semmi mást nem csinálnánk, mint rávennénk ezt a tíz százalékot, hogy csökkentse a kibocsátását az uniós átlagra, az a globális kibocsátást egyharmadával csökkentené!
Ha hinni lehet a számításoknak és jóslatoknak, akkor már most is késő bármit tenni, mindannyian pusztulásra vagyunk ítélve. Ön hivatalból optimista, vagy osztja ezt a katasztrofális forgatókönyvet?
Nem fogunk elpusztulni, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem. Nem az emberiség van veszélyben a klímaváltozás miatt, hanem a civilizációnk, ahogy azt ma ismerjük. De ez inkább tudományfilozófiai kérdés. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy a klímaváltozás következményeképpen mikor és hol fog kitörni egy politikai konfliktus, amely háborúhoz, esetleg világháborúhoz vezet. Az biztos, hogy így lesz, de hogy hol és mikor, azt nem lehet előre látni. Sajnos nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy hosszú távon mindenképp fenntarthatatlan, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk az állandó fogyasztásnövekedéstől függ. Az egész modell csak úgy működik, ha növekedés van. Ez nem folytatható. Ha most hirtelen kitalálnának egy csoda technológiát, amely egy csapásra megoldja az éghajlatváltozást, azzal is csak egy problémát konvertálnánk át egy másikba. Mondjuk, mindenki elkezd elektromos autót hajtani, de akkor ott lesz a kérdés, mi legyen azzal a rengeteg akkumulátorral, ha elhasználjuk őket. Amikor annak idején kitalálták a belsőégésű motort, akkor a városok legnagyobb problémája az volt, hogy szinte belefulladtak a lócitromba. Mindenki rém boldog volt, amikor bepöfögött az első motorral hajtott autó. Micsoda tisztaság, gondolták, és látjuk, mi lett belőle. Aztán az elektromos autók akkumulátoraihoz szükséges néhány igen ritka anyag, amelyek függőséget okoznak majd a gazdaságban. Ennek már most megvannak a jelei, ez pedig újabb konfliktusokhoz vezet. A gyökerénél kellene megragadni a problémát, ehhez viszont egy teljesen új gazdasági modellre van szükség, amelyik nem a növekedési kényszerről szól. A fogyasztási javak egyre gyorsabb felhalmozása helyett olyasmire kellene koncentrálnunk, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha többet keresel, hanem ha mondjuk kapsz plusz egy szabadnapot, amit a családoddal tölthetsz. Ez csökkenti a stresszt, növeli az egyén és a közösség boldogságszintjét, ami sokkal hasznosabb hosszú távon, mint a fogyasztásnövekedés.
Az ilyen nagy változások általában csak valamiféle kataklizma után szoktak bekövetkezni. Ez azt jelenti, hogy előtte vagyunk?
Szinte biztos, hogy lesznek kataklizmák, de talán nem fogjuk összefüggésbe hozni a klímaváltozással. Ahogy legtöbben a menekülthullámot is csak politikai problémának tartották, tartják. Miközben ma már tudjuk, hogy a helyi konfliktusok nagy része, amely elől ezek az emberek menekülnek, valamilyen erőforrásért – olajért, vízért, területért –, vagyis mindent egybevéve a gazdaság alapfeltételeiért robbannak ki. Léteznek aztán olyan éghajlattal kapcsolatos katasztrófák, amelyek annyira súlyosak, hogy kikényszerítik a változást. Az Egyesült Államokat például jórészt a 2015-ig tartó hosszú kaliforniai aszály kényszerítette a párizsi tárgyalóasztalhoz. Kalifornia termeli az USA élelmiszerkészletének a felét. A Central Valleyben, vagyis a Központi Völgyben onnan van a termőszezonban csak víz, hogy a Sierra Nevadában télen leesett hatalmas hótakaró tavasszal és nyáron szépen olvad és lefolyik a völgybe. Abban az évben a szokásos hómennyiségnek mindössze 29 százaléka volt a tél végére. Akkor jöttek rá, hogy hiába a mérhetetlen gazdagság, ha nincs a Sierra Nevadában hó, akkor nekik sincs miből termelniük. A pénzt nem lehet megenni és meginni. Egy háború, egy elhúzódó aszály vagy egy hurrikán is lehet kiváltója egy másfajta gondolkodásnak, de mondok ennél kézzelfoghatóbbat. Amikor 5-600 forint egy kiló krumpli vagy hagyma, nem gondolkodunk el azon, hogy ez hosszú távú probléma. Mit csinálunk akkor, amikor egy ország többé nem tudja megtermelni a saját élelmiszer-kultúrájának alapját? Ha ez mind az importtól függ? Mert ne legyenek kétségeink, a klímaváltozás a többi között azzal jár majd, hogy a burgonya valószínűleg nem fog megteremni Magyarországon. Persze lehet, hogy alkalmazkodunk, és egy idő múlva átállunk majd más típusú élelmiszerekre, de ez nem könnyű.
Rendben van, drágul a krumpli, és lesz, aki nem fogja tudni megfizetni. De mit tehetnénk mi, magyarok a klímaváltozás lassításáért? Hiszen Magyarország károsanyag-kibocsátása még így is az uniós átlag alatt van. Innen nézve joggal mondják a vezetőink, hogy a 2050-es klímacél méltatlanul és aránytalanul nagy anyagi terheket róna az országra.
Tény, hogy Magyarország szén-dioxid-kibocsátása jelentősen kisebb, mint Nyugat-Európáé. Viszont az ország energiafelhasználása gyakorlatilag leképezi az európai trendet. A felső 10-20 százalék fogyasztása sokszorosa a magyar átlagnak. Erről még nincsenek pontos adatok, mert a magyar kibocsátások nincsenek lebontva az úgynevezett jövedelmi tizedekre (decilisekre), mint mondjuk Nagy-Britanniában, de bízom bennem, hogy hamarosan elvégezhetjük ezeket a számításokat is. Már csak azért is fontosak volnának ezek a számok, mert a csökkentés akkor lehet igazán hatékony, ha a felső réteget célozza, és nem az egész lakosságból akarja „kipréselni”. Én például kötelezném, vagy legalábbis ösztönözném a nagy kibocsátókat és felhasználókat, hogy csak nulla energiaszintű vagy úgynevezett energiapluszos ingatlanokat használjanak (ez olyan épület, amely a saját maga által felhasznált energiánál is többet termel – a szerk.). Egy ilyen technikával épített új ház ma már nem is kerül feltétlenül többe, mint a hagyományos. Ha rajtam múlna, a jelenlegi hatalmas ingatlanpiaci aktivitást ebbe az irányba próbálnám terelni, és a családügyi támogatásokat is ilyen feltételekhez kötném.
Mit gondol, mi ennek az akadálya?
Egyetlen hatalom sem teszi meg, hogy a saját választói bázisa ellen hoz nagy költségigényű intézkedéseket. Az politikai öngyilkosság lenne. Ezért van az, hogy fűnyíróelv alapján próbálkozunk, vagyis fizessen mindenki. Ebből lesz aztán a sárga mellényes mozgalom és a hasonló „szegénységlázadások”. A szegényebbek tényleg nehezebben tudják csökkenteni az energiafelhasználásukat, aminek nemcsak az az oka, hogy az általuk használt eszközök kevésbé energiatakarékosak, hanem az is, hogy az ő lakásaik, házaik szigetelése gyenge minőségű, és nincs pénzük a felújításra. Ezt hívják energiaszegénységnek. Mindannyian tudjuk, miről van szó.
Vagyis, ha jól értem, amíg a politikusok függenek a választóiktól, addig nem lesz változás a klímakérdésben sem?
Az általános szavazóbázis álláspontja változik ebben a kérdésben. Nyugat-Európában legalábbis feltétlenül. És bár a klímakérdés nem pártpolitikai ügy, főleg nem jobb-bal kérdés, a legutóbbi európai parlamenti választás kampányában a klímaváltozás fontossága és a zöldek előretörése egyértelmű üzenet volt a nyugat-európai politikai vezetésnek, amit vettek is. A bázis üzent a politikának, hogy ez a kérdés neki nagyon fontos. A német kormány például a választások előtt még blokkolni akarta a 2050-es zéró kibocsátási célt, de aztán jöttek a szavazók.
Nálunk nem jöttek.
A kelet-európai országok többségében a szavazók egyelőre nem várják el a politikától, hogy kemény lépéseket tegyen a klímavédelem ügyében, és – ahogy mondtam – egy kormánytól nem várható el a politikai öngyilkosság. De vannak biztató jelek nálunk is. Egyrészt furcsa módon a legnagyobb energiafelhasználók, a magyarországi nagyvállalatok közül egyre többen tesznek erőfeszítéseket az energiahatékonyság és a környezettudatos gazdálkodás irányába. Másrészt ott vannak a fiatalok, akik egyre aktívabbak, mert rájöttek, hogy az ő jövőjüket tesszük éppen kockára. Rengeteg olyan bejegyzés születik nap mint nap a közösségi oldalakon, hogy felelőtlenség ilyen helyzetben utódot a világra hozni. Szívtépő olvasni, hallani ezeket a segélykiáltásokat, de közben felemelő látni, hogy egy tizenhat éves lánynak, Greta Thunbergnek sokmilliós követőtábora van a klímakatasztrófa elleni harcban.
