Öt évvel ezelőtt elkészítették minden idők legrosszabb játékfilmjeinek egyikét, amelyről francia forgatókönyv-írója és rendezője, Frederic Auburtin is azt mondta utólag: „Katasztrófa.” A The Guardian című brit lap pedig – szalonképes fordításban – „mozgóképes ürüléknek” nevezte az alkotást, amelynek leforgatását 24 millió dollárral támogatta a FIFA. Merthogy a mozi a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségről szólt, és angyali képet festett az egyébként ördögi szervezetről. A propaganda-alkotás címéül – cinikus módon – A közös szenvedélyt választották, ám az együttes passzió a vezetőket illetően nem a futball, hanem vesztegetés, csalás, pénzmosás volt.
Alig egy esztendő telt el az Egyesült Államokban a bemutatás hetében 918 dollár (!) bevételt hozó film premierje óta, amikor 2015 májusában a FIFA-kongresszus előtt úgy vitték el Zürichben a nemzetközi szövetség vezetőit, mintha az ötcsillagos Baur au Lac szálloda valamiféle bűntanya lett volna. Habár már a film elkészültének évében rendkívüli jelenetek zajlottak egy szintén elegáns riói hotelben: Ray Whelant, a vb utazási VIP-csomagjait intéző, a FIFA-tól kizárólagos joggal felruházott cég vezetőjét a világbajnokság ideje alatt vezették el a Copacabana Szállóból, amely a torna idején a szervezet főhadiszállása volt.
Akkor is, majd 2015-ben úgyszintén bebizonyosodott az, amit korábban is sejtett mindenki, s amit Loretta Lynch amerikai főügyész így fogalmazott meg: a FIFA-t „féktelen, szisztematikus, mélyen gyökerező korrupció” hatja át. A vizsgálatok másfél évtizedre nyúltak vissza, ennélfogva azt is közölték hivatalosan, hogy a vesztegetésekben „futballvezetők legalább két generációja érintett”, s e két korosztály „dollármilliókra tett szert kenőpénzekből”.
Azok közül, akiket lefogtak, a paraguayi Nicolas Leoz huszonhét éven át volt a dél-amerikai szövetség elnöke; az uruguayi Eugenio Figueredo szintén dirigálta a dél-amerikai szövetséget, egyben a FIFA alelnökeként villogott, csakúgy, mint a Kajmán-szigeteki Jeffrey Webb; szintén alelnöki pozíciót töltött be a Trinidad és Tobagó-i Jack Warner, mert hazája legalább annyira meghatározó szerepet játszott a labdarúgás történetében, akár a Kajmán-szigetek. S ott volt még a tizenegy évig a CONCACAF főtitkáraként jegyzett, FIFA végrehajtó-bizottsági tag, az idő közben elhunyt amerikai Charles Blazer, a „dalos pacsirta”, aki vádalkut kötött hazája főügyészségével, miután mindenről, amit tudott, informálta az FBI-t. Nem azért, mert szánta-bánta vétkeit; azért, hogy mentse a bőrét. Ő ugyanis a leggyengébb láncszemek közé tartozott: a New York-i Trump toronyban még a macskájának is lakosztályt bérelt...
Ez idő tájt az UEFA elnöki posztján Michel Platini magasodott. Hamarosan kiderült róla, hogy 2011-ben kétmillió dolláros átutaláshoz jutott, a küldő pedig Sepp Blatter, a FIFA akkori elnöke volt. Amikor a felől érdeklődtek a két elöljárónál, hogy minek nyomán került e pénz a korábbi extraklasszis futballistához, a válasz úgy szólt: egy 1999 és 2002 között elvégzett – amúgy nyilván felbecsülhetetlen értékű – munkáért járt Platininek a nagy dohány. Csakhogy (mit ád Isten?) számlával semmit nem sikerült igazolni... Így aztán nem kelthet különösebb meglepetést, hogy a múlt héten a francia kenőpályást megint elővették; már csak azért sem, mert a Blatter, Platini párost korábban nyolc évre eltiltották minden, labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől. Efféle elnöki páros még a FIFA történetében is páratlan, és nem vigasztal senkit, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség históriájában a korrupciónál nagyobb gyalázatok is megestek, gondoljunk például az 1978-as argentínai világbajnokságra.
Szerencsére ma már a gyanú árnyéka sem vetül a szervezetre. Igaz, Gianni Infantino elnök megválasztása előtt hét évig az UEFA főtitkára volt. De fel sem merülhet, hogy bármit is megneszelt az üzelmekről; talán még azt is elhinné neki bárki, ha azt mondaná, nem is ismeri Monsieur Platinit.
Mit szaporítsam a szót: napnál világosabb és messzemenően megnyugtató, hogy a FIFA végre jó kezekben van.
