"A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem,
s arat belőle keserű sirámokat.”
(Aiszkhülosz)
Mi látszik Közép-Európából, mondjuk, a Fehér Ház vagy éppen a brüsszeli Berlaymont-székház ablakaiból kitekintve? Látták-látják-e onnan azt, hogy a Duna partján mit művel a kormányzat – Pálinkás akadémikus szavaival a „hatalmi arrogancia” – az egyik legtekintélyesebb és legrégibb intézménnyel, a Magyar Tudományos Akadémiával és annak világhírű matematikus elnökével? Tudják-e, hogy a magyar fővárosban percemberkék dáridóznak, nevenincs hivatalnokok szüntetik meg az ’56-os Intézet önállóságát? Azt a kutatói közösséget, amely éppen három évtizeddel ezelőtt megalapításával jelezte, hogy az igazság kimondása, a kutatás szabadsága immár a szocialista egypártrendszer által megbélyegzett és agyonhallgatott forradalomra is vonatkozik. Fölmérik-e, hogy jobb sorsra érdemes, akarnokká vedlett lakájok elcipeltetik az elbukott szabadságharc vezetőjének szobrát annak jelképes helyéről, a Parlament közeléből? Éppen azért, hogy a helyszínből sugárzó szimbolikus tartalmat fölszámolják, azt ugyanis, hogy a mártíromságot vállaló Nagy Imre lett a felkelés politikai vezetője; mert a mostani hatalomgyakorlók gondolatvilágában nehezen férnek össze az egykori kommunisták, a pesti srácok, az éppen fölébredő polgári-jobboldali mozgalmak, pártok és az egyházak. Pedig a valóságban megfértek.
Mintha megcsúszott volna
Lehetne még hosszan találgatni, hogy a közép-európai botrányokból mi látszik a világhatalmi központokban. Ne kapkodjuk el a választ. Meglehet, a politika csúcsain nem ismerik a részleteket, de információktól elárasztott, sőt túlduzzasztott világunkban nehéz gátat vetni az értesüléseknek, előbb vagy utóbb minden – vagy majdnem minden – kiderül, így lejjebb és alsóbb szinteken meglehetősen jól ismerik már a közép-európai „turpisságokat”, a prágai korrupciós botránytól a budapesti kanyarokig. Jól látni ezt azon a nemzetközi visszhangon, amely a Fidesz-kormány ténykedését kíséri: ma már konzervatív, liberális és baloldali elemzők tömege illeti erőteljes bírálattal a jogállamiság megnyirbálását, a fékek és ellensúlyok rendszerének megroppantását, az intézményi függetlenség következetes aláásását, a médiapluralizmus beszűkítését, s általában a szellemi autonómia világa ellen irányuló, nem szűnő és sikeres merényleteket. Noha a felszínen és látszatra a jelek arra utalnak, hogy ezeknek a manővereknek az irányítását a kormányfő kézben tartja, a nemzetközi színtér mintha megcsúszott volna alatta.
A rengeteg és minden demokratikus ideológiai oldalról jövő támadás ennek csak egyik mutatója, a másik az EP-választások eredménye, nem is annyira a hazai – bár itthon sem nyert annyira a Fidesz, mint amennyire számítottak –, hanem a világ legnagyobb és legkülönlegesebb parlamenti gyülekezetében összeszámolt szavazatok száma. Pedig hosszú hónapok óta látni lehetett, hogy a nyugat-európai közvéleményt már nem elsősorban a bevándorlás, hanem a klímaváltozás tartja izgalomban, a magyar miniszterelnök – vagy a tanácsadók sokasága: a végeredmény szempontjából mindegy – mégis a „migránsveszélyt” és a hozzá kapcsolt fantazmagóriákat küldte a politikai éterbe. A buborék azonban szétpattant, az EU-romboló, szélsőségesen bevándorlásellenes pártok semmiféle áttörést nem értek el a most még 751 tagú közös parlamentben, a mérsékelt középpártok nagyjából továbbra is a voksok kétharmadát mondhatják magukénak.
Ettől persze még fontos módosulások következtek be, jeléül annak, hogy a liberális demokráciáknak ezúttal is volt tartalékerejük a változtatásra. A német képletről írta a The Wall Street Journal, hogy a Rajna partján „szeretik a politikai stabilitást, de nem annyira”, vagyis a két kormányzó párttömörülésből kiábrándultak nem a szélekre, hanem a középbe beemelkedő liberálisokra és a zöldekre szavaztak. Az esélyek megítélésében Orbán és csapata tévedett, alighanem ennek tulajdonítható az önálló közigazgatás bíróságok létrehozásáról tervezett és külföldön éles kritikával fogadott intézkedés elhalasztása. Ameddig a Fidesz kormányzópárt, addig az ország érdeke az lenne, hogy Orbán pártja térhessen vissza az Európai Néppártba, hiszen ennek tagjaként bizonyosan többet tud elérni, mint valamelyik szélsőséges tömörülés tagpártjaként. A pillanatnyi visszavonulás ennek fölismerését tükrözi, de hogy a pávatánc újabb sasszéját miként fogadják a legfontosabb nyugat-európai politikusok, az egyelőre nyílt kérdés.
Nem vagyunk kapósak
Szétpattant még egy buborék az Orbán által vizionált nemzetközi színtéren: ő vagy a körülötte lévők azzal áltathatták magukat, hogy az „EU-n kívül is van élet” jegyében a Washington-Moszkva-Peking háromszög csúcsai között jól sikerül majd lavírozni. A látszat itt is becsapós: első pillantásra azt hihetnénk, hogy a similis simili gaudet a magyar diplomáciának kedvez, hasonló örül a hasonlónak, a tekintélyelvűségre építő magyar vezető kedves partnert talál a trumpi illiberalizmusban és vehemens bevándorlás-ellenességben, az orosz látszatdemokráciában, a kapitalizmust az egypárti diktatúrával ötvözni igyekvő kínai modellben. Csakhogy nem minden az ideológiai rokonság, óriásokat törpék csak a mesében szoktak legyőzni – vagy még ott sem –, e világhatalmak között bizony könnyen elsikkad a porszemnyi magyar modell.
A józan ész szerint érdekérvényesítésben jóval szélesebb és kiszámíthatóbb pályát kínál az ötszázmilliós integráció, amelynek – most még – 28 tagországa között közepes nagyságrendűnek számítunk, hiszen a tagállamoknak nagyjából fele vagy a lakosságot, vagy a területet tekintve kisebb nálunk. Befolyásszerzésre, érdekérvényesítésre sokoldalú és változatos alkukötésekkel itt nyílhatna valódi esélyünk, ha nem sodródunk a perifériára. Persze, ne higgye senki, hogy az esztendők óta folytatott élesen integrációellenes politika hatás nélkül marad Brüsszelben: bennfentesek már mondogatják, hogy a középszintű uniós apparátusban kevés a magyar, ami csak részben magyarázható a 15 évvel ezelőtt belépő idősek kiöregedésével, illetve az elmúlt években Brüsszelbe érkezők fiatal korával. A jelenség másik oka éppen az, hogy már nem vagyunk kapósak, ha tetszik, „az apparátus bosszújáról” is beszélhetünk. Az ideológiai akarnokoskodás, az uniós értékek demagóg eltorzítása, a nemzetekfelettiség tudatos félreértelmezése rontotta és rontja esélyeinket egy olyan integrációs államközösségben, amely nem csak keretet, hanem tetemes mennyiségű – nagyságrendjében a háború utáni amerikai Marshall-segélyhez hasonlítható - pénzt is nyújt a magyar gazdaság felzárkóztatásához. És nyújtana még többet, ha a végrehajtó hatalomba beépült és intézményesült korrupció nem akadályozná az uniós alapok eredményesebb fölhasználását.
Félelem nélküli jogállamot
A nemzetközi színtéren szétdurrant buborékok azt látszanak erősíteni, hogy a kevélység és önhittség még sok bajt okozhat az Orbán-kabinetnek és személy szerint a kormányfőnek. A hübrisz megbosszulhatja magát, de az EP-választás eredménye megvigasztalhatja, legalább is pillanatnyilag, a mai végrehajtó hatalmat. Nem a Fidesz fölényes, bár az általuk vártnál kisebb győzelmére gondolok, hanem az ellenzéki átrendeződés egyik elemére. Nevezetesen a Gyurcsány-párt előretörésére: a volt szocialista miniszterelnök szerintem nem éppen zseniális, hanem cinikus húzása – feleségének előtérbe tolása – nyomán a Demokratikus Koalíció (DK) megerősödött ugyan, ezzel azonban az eddig is csak töredékesen sikerült ellenzéki összefogás buborékja is szétpattant. A napnál világosabb, hogy Gyurcsány – mi másra? – ellenzéki vezérszerepre törekszik, ezért igen rövidlátónak gondolom azokat a szocialista politikusokat, akik most tapsolnak: olyan ez, mintha örülnének, hogy lám, a süllyedő hajóról sikerül átugrani egy biztonságosabb vízi járműbe, fene bánja, hogy itt más a kapitány. A miniszterelnökként hibát hibára halmozó és kudarcaiba belenyugodni nem tudó, sokaknak máig szalonképtelen politikus megerősödése illuzórikussá teszi az eddig is akadozó összefogást a jelenlegi ellenzéki oldalon – ennek máris vannak jelei –, ami mindenképpen kapóra jött Orbánnak.
Akkor tehát 2030-ig valóban a szabad a pályája? Egyáltalán nem gondolom ezt, mert a politikában egy hét is nagy idő – valaha egy brit munkáspárti miniszterelnök, Harold Wilson mondta ezt –, sőt még egy nap is az: soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. A politikai jövő kiszámíthatatlan, mondjuk, például egy Strache-banánhéj, netán a kormányzó párton belüli hatalmi erózió miatt. De a DK előretörésével a korábbinál is nyilvánvalóbb, hogy az ellenzéki építkezés tervei átrajzolásra szorulnak: a csalódott jobbközép, a valódi polgári rend hívei egy ideje már hallatják hangjukat, legutóbb egy új értelmiségi tömörüléssel jelentkeztek. Bármilyen jelentős személyiségek alkotják is ezt a kört – Csaba Lászlótól Mellár Tamásig, Jeszenszky Gézától Bod Péter Ákosig -, ők még kevesek ahhoz, hogy igazi ellenpólust képezzenek. Olyan kristályosodási pontra lenne szükség, amely körül a nem Gyurcsány-hívő baloldal és a demokratikus ellenzék többi formációja, így a fiatalos lendületű és nemcsak nemzedéktársi szavazatokat begyűjtő Momentum kezet tudna fogni a kiábrándult jobbközéppel. Legalább két kulcskérdést kellene tisztázni: azt a közös stratégiai nevezőt, amelyen mindenkinek jut hely, jöjjön bár Hódmezővásárhelyről, Szegedről vagy máshonnan, valamint azt, hogy ki vezesse e nagyon hibrid koalíciót, amelynek a víziója nem lehet más, mint visszaépíteni a félelem nélküli jogállamot.
Nagyjából száz éve, 1919 legelején, gyötrelmes háborús katasztrófák után, de még a vörös és fehér terror, valamint az országdarabolás előtt az akkori magyar sajtó egyik kiemelkedő publicistája, Kóbor Tamás azt írta, „okosság, akarat és egység” kellene ahhoz, hogy az ország kilábaljon válságaiból. Ma összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mert több mint hetven éve élünk békében, nem fenyeget vörös vagy fehér terror, és még „monarchiánk” is van a társadalom által erősen támogatott Európai Unió formájában. Hát akkor?
