Rendkívüli nyelvi képességgel áldotta meg a sors. Fiatal korában, amikor megismerhettem, feszülten figyelt mindenre és mindenkire, amiből és akitől tanulhatott, és eltökélten tartotta a távolságot a szülőhelyétől, a pártoktól, a bevett vallásoktól, a hiedelmektől, az újmódi divatstílusoktól egyaránt. A rendszerváltás káoszában nőtt fel, az irodalomban az ideológiák iránti megalapozott gyanakvással a személyre szabott megoldásokat kereste. Lelkesen olvasott, kitartóan és rendszeresen képezte magát, a nálunk megélhető írói szerep, a társalgás önmagában is vonzotta.
Született lírikusként nem állhatott semmilyen parciális érték vagy mozgalom szolgálatába. Mindennek jött, mint a Debrecent többször is érintő Ady. Megújította a verses regény műfaját, és a drámáit is versben írta. Nem a hősök jellemfejlődése, nem a cselekmény ügyes bonyolítása érdekelte, hanem a vízió, amelyben az alakok monologizáló, hajladozó pálcikafigurák. Időnként hátborzongató látomásai támadtak, amelyeket felettébb láttatóan tudott lejegyezni. Egyik drámájában a jelenre riadnak a szellemek, amikor a szerzői fantázia szülte debreceni metró egy temetőn megy át, más művében az egész tájat a rég halottak uralják; nem állítható, hogy Kelet-Európában az efféle látomás időszerűtlen volna.
A világvallások nem izgatták, a pogány mítoszok annál inkább, és újat is próbált teremteni. A wagneri összművészet meséjét, a Niebelungokat vette elő újra, és vetítette rá a legújabb korra állóképekből komponált drámában. Több korszak egymással feleselő hőseit saját időtlen konstrukciójába helyezte verses regényében, a Paulusban. Mitosz-változatait nem misztikusként adta elő, racionalista elmeként merőben a formát használta. Zenét Wagnertől eltérően nem komponált, de zenére szívesen írt szövegeket. Műfordításai azt mutatják, hogy remek füle volt, pontosan hallotta az idegen nyelvű művek dallamát. Panaszos hanghordozással olvasott fel, eltökélten éles képeit és indázó mondatait gyermeki számonkéréssel adta elő; Babits olvasott fel hasonlóan.
Különös dramaturgiai kísérleteit vállalkozó szellemű színtársulatok mutatták be nagy sikerrel; áldásos színházi korszakban éltünk eszerint. Papp Andrással írt Kazamaták című drámája alapmű. Amíg magyar színház lesz, játszani fogják; nagy nemzeti dráma Weöres Sándor Kétfejű fenevadjával együtt.
Drámában is, verses epikában is előrevetített egy lehetséges társadalmi réteget, az aranyifjak győzedelmes polgári társaságát, a jövő magyar középosztályát. Ez a jövő nem úgy alakult, ahogy képzelte; az ilyesfajta kitérők sem hiábavalóak azonban, arra szoktak szolgálni, hogy a lírikus előbb-utóbb visszataláljon önmagához.
Az utóbbi években írt emlékiratának megjelent részletei érett, őszinte, megrázó műre vallanak. Az önismeret, a tudás, az irodalmi tapasztalat és az alkotói önfegyelem éppen összeállt – óriási veszteség, hogy a nagy mű befejezetlen maradt.
Aki halottakról ír, az közéjük vegyül, voltaképpen nekik ír, ők a közönsége, velük társalkodik utólag. Az érett ember képes csak erre, aki már nem hiszi, hogy a múlt kiiktatható, mert a súlyát naponta érzékeli.
Látom: félrehajtott fejjel, odaadóan, kitartóan figyel, az arca komoly, homlokát gond felhőzi, szemét kissé összehúzza, penge ajkát összeszorítja. Valamit meg akar tudni, valamit meg akar írni. Gondosan megválasztott inget és zakót visel páncél gyanánt, nem akarja magát átadni a szétesésnek. Látja, hogy süllyedünk, de ha már ez a korszak adatott, próbáljunk meg lelki mélyülést csiholni belőle.
Komolyan vette a tudást. Komolyan vette az írást. Komolyan vette Magyarországot. Lírikus volt. Nem kímélte magát. Június 3. óta sokan nem tértünk magunkhoz. Járt volna még húsz-huszonöt év.
