Ázsiai szám addig sohasem vezette a Billboard lajstromát. Európai szerzemény már volt a tengerentúli topon, mégpedig 1958-ban, amikor Domenico Modugno a San Remó-i fesztiválon is átütő sikerrel adta elő Nel blu dipinto di blu című saját szerzeményét, amelyet azóta is a refrénje szerint („Volare”) tart nyilván és dúdol a világ. (Nem angol anyanyelvű énekes számaként tündökölt még az osztrák Lolita Seemann, deine Heimat ist das Meer – az Államokban kiadott lemezen: Sailor, Your Home Is the Sea – című dala 1960-ban az ötödik, valamint az olasz Emilio Pericoli Al Di La-ja 1962-ben a hatodik helyen. Szintén a lista élmezőnyében – harmadikként – jegyezték 1961-ben az öt évvel később a Sinatra-standardet, a Strangers in the Nightot jegyző német szerző-zenekarvezető Bert Kaempfert Wonderland by Nightját, de az instrumentális felvétel volt.)
A távol-keleti dal eredetijét 1961-ben énekelte lemezre Hisasi Osima, művésznevén Kiu Szakamoto. Egy kaliforniai lány, akinek az édesapja a Japan Airlinesnál dolgozott pilótaként, meghallotta a számot, s olyannyira megtetszett neki, hogy a japán kislemezt megvásárolta, majd hazavitte. Otthon lejátszotta a lányiskola buliján, a muzikális bakfisok egyike pedig elkérte tőle a korongot, mert a diáktárs papája disc-jockey volt. A lemezlovas apuka leforgatta a felvételt a helyi rádióban; a többi történelem...
Louis Benjamin, a brit lemezgyártó cég, a Pye Records Japánba látogató vezetője már előbb felfedezte a nótát, és figyelmébe ajánlotta azt Kenny Ballnak, a „jazzmenjeit” irányító angol trombitásnak, aki szerette a különlegességeket, mert 1962-ben a Moszkva-parti esték feldolgozásával került mind a brit, mind az amerikai lista második helyére. A vasfüggönyön inneni kompozíció eredetileg a Leningrádi esték címre hallgatott, mivel zeneszerzője, Vaszilij Szolovjov-Szedoj Szentpéterváron született, de a szovjet kulturális minisztérium aligha visszautasítható kérésére a költő-szövegíró Mihail Matuszovszkij megváltoztatta a textust. Ám akár leningrádi, akár moszkvai számmal – ráadásul instrumentális felvétellel – a közvetlen élmezőnybe kerülni sem Nagy-Britanniában, sem az Egyesült Államokban nem mutatkozott papírforma-kimenetelnek, ám még ez a dupla „dobás” is eltörpült ahhoz képest, ami az énekelt számmal történt. Az Egyesült Királyságban ugyan csak a hatodik helyre futott fel a japán dal, ám a tengerentúlon nemhogy a fülbe meg a tetőre mászott, de három hétig a topon is maradt (és nyolc hetet töltött az első tízben).
Hatvanháromban nem volt automatikus, hogy az amerikai slágerlista legkedveltebb darabjainak bármelyikét sietve műsorra tűzik idehaza, ám a kivételes világszám gyorsan megjelent nálunk is, mégpedig Toldy Mária tolmácsolásában. „Mi az a Sukiyaki? Mondja meg ezt valaki! Tudják a lányok, a gésák a teaházban” – énekelte Malek Andrea édesanyja, aki neves zeneszerzőket választott társául, mert előbb Bágya Andráshoz, majd Malek Miklóshoz ment feleségül. (Az olyan oszlopos slágereket, mint a Megáll az idő, a Nekünk találkozni kellett, a Vagy mindent vagy semmit jegyző Bágya neki írta az első – 1966-ban megrendezett – Táncdalfesztivál örökzöld dalainak egyikét, a Más ez a szerelem című meghitt művet.)
A Sukiyaki-ziccert a Neoton sem hagyta ki. Az együttes távol-keleti turnéján Csepregi Éva japánul dalolta a számot annak első kiadása után huszonegy évvel, 1982-ben. Csepregi az idő tájt harminc sem volt, de Kiu Szakamoto is alig jutott túl a negyvenen. Ám három esztendővel később az a fiatalember, aki közvetve sokat köszönhetett a Japan Airlinesnak, a légitársaság Tokió és Oszaka között közlekedő 123-as járatával lezuhant, és szörnyet halt. A katasztrófát senki nem élte túl, a légi szerencsétlenségben – az Amerikát meghódító filmszínész-előadóval együtt – 520 ember hunyt el 1985. augusztus 12-én.
123-as, tizenkettedike... A 13-asnak kell következnie. S nem csalás, nem ámítás: a Sukiyaki-kislemezből 13 millió kelt el szerte a világon.
