Június 6-án, a Hargita megyei egykoron magyar, ma lakatlan település, Úzvölgye világháborús katonai temetőjénél igen veszélyes helyzet alakult ki. Minden bizonnyal nem véletlenül. Szimbólumok harca volt, de adott esetben a puskaporos hordó gyutacsa lehet. Olyan harc, amely valójában nem is a hadisírokról szólt, hanem inkább a múlt „birtoklásáról”, a "ki volt Erdélyben hamarabb, kié ott a tér?” típusú kérdésekről. Olyan harc ez, amelyben nincs ráció, csak érzelem, magyar Trianon trauma és román frusztráció, de ami nem magától szokott felszínre törni. Marosvásárhely 1990-es fekete márciusa máig román-magyar „frontvárossá tette” a nagyjából fele-fele arányban lakott települést. Az események értékelésében a román média túlnyomó többsége igen kiegyensúlyozott volt, ami azt sejteti, hogy ma már nem lehet Erdélyben újabb „fekete márciust”, véres magyar-román összetűzést kiprovokálni.
Az egyik legismertebb emberjogi aktivista, a marosvásárhelyi Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke a kolozsvári Transindexnek nyilatkozva leszögezte: előre kitervelt és gondosan felépített provokációnak tartja az úzvölgyi temetőnél történteket, annak ellenére, hogy a történelem és a hagyomány is szolgáltathat alapot az ilyen incidensekre. Az, hogy egy szélsőséges csoport megjelenik és randalírozni kezd, nem a véletlen műve, hanem “szélsőséges csoportok rendezték, a Noua Dreaptă, a Vasgárda hívei, de még Traian Băsescu volt elnök csoportjai is, amelyek egyre inkább átveszik Vadim Tudor elveit, és ezzel próbálják a pártjukat újrabrandelni”. Azt is kifejtette, hogy a szélsőséges nacionalizmus láthatóan ma is tud híveket szerezni Romániában, de már Kárpátokon kívüli csoportokat kellett mobilizálni, mert Erdélyben „nincs kereslet a Funar-féle politikusok irracionális szövegeire”. A Pro Európa Liga elnöke azonban azt is helytelenítette, hogy az RMDSZ és általában a magyar politikusok nem jöttek rá az első pillanattól kezdve, hogy ez provokáció lehet, és elmentek a helyszínre.
Vasile Magradean, a Mediafax hírügynökség magyar ügyekkel foglalkozó újságírója a Népszavának nyilatkozva úgy vélekedett, „az úzvölgyi incidensek sajnos újra olajat öntöttek a tűzre, mindkét oldalról újra nacionalista kirohanások tanúi lehettünk, aminek legalábbis rövid- és középtávon, negatív következményei lesznek az együttélésre”. Magradean szerint a román és a magyar többség közötti kapcsolat még ez év elején is érezhetően sokkal jobb volt, mint a kilencvenes években vagy akár a kétezres évek elején. Eltűntek az olyan típusú nacionalista hangsúlyok, mint amit annak idején a Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar képviseltek, az Erdély elszakítását és Magyarországhoz csatolását állító hisztériák már legfeljebb elnéző mosolyt váltottak ki a többségben. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy időközben a romániai magyarok helyzete is javult, de mint fogalmazott, "van még mit javítani ". Időközönként azonban nacionalista kirohanások történnek, a kedélyek izzani kezdenek, nem alaptalanul keltve azt a benyomást, hogy a román–magyar kapcsolat távol áll attól, hogy interetnikus modell legyen.
"Olyasmikre gondolok, mint a székelyföldi polgármesterek megbírságolása a székely zászló kifüggesztése miatt; hogy a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen nem hozzák létre a magyar tagozatot, noha ezt írja elő az oktatási törvény, vagy arra, hogy meccseken esetenként magyar, vagy épp románellenes jelszavak hangzanak el. A gondok ellenére azonban az úzvölgyi nemzetközi hősi temető ügye mesterségesen keltett probléma. Egy határvita az alapja, amelyben a magyarok dokumentumokkal alátámasztva állítják, hogy a terület a Hargita megyei Csíkszentmárton községhez tartozik, a románok pedig amellett kardoskodnak, hogy a Bákó megyei Dormánfalva területe.
Ennek a konfliktusnak a gyutacsát a dormánfalvi polgármester gyújtotta be azzal, hogy elrendelte 50 kőkereszt állítását a két világháborúban elhunyt román katonák emlékére”, mondta a román kolléga. Emlékeztetett arra, hogy „egy néhány magyar szélsőségesből álló csoport, hogy nehogy alul maradjon, nem talált jobb teendőt, mint fekete szemeteszsákokat húzni a román keresztekre – s ezzel a botrány borítékolva volt”, hiszen érzelmi kérdésről van szó, éppen ezért a reakciók is az átlagosnál sokkal vehemensebbek. Június 6-án, a hősök napján, álláspontja szerint mindkét oldal nacionalistái kihasználták a helyzetet.
A román nacionalistákat nem érdekelte, hogy törvénytelenül emelték azokat a kereszteket, az sem, hogy a temető hovatartozása vitás, azt akarták bizonyítani, hogy ők otthon vannak, ők az urak a háznál. A magyarok pedig abban a szerepben tetszelegtek, hogy a román elnyomás és egyes románok vandalizmusának áldozatai. Hozzátette, a magyar politikusok számára egy ilyen incidens kiváló lehetőség potenciális voksgyűjtésre, az európai és nemzetközi fórumokhoz fordulásra. Mint mondta, profitáltak a helyzetből a budapesti politikusok is, akik nem szalasztották el az alkalmat, hogy nemzettársaik védelmére ugorjanak és bírálják a román hatóságokat. Vasile Magradean úgy gondolja, hogy ezek az incidensek összességében nem fogják befolyásolni az államközi viszonyt. Leszögezte, az úzvölgyi helyzet rendezése és a hasonló incidensek megelőzése a bukaresti hatóságok feladata és kötelessége. Csak ezután lehet higgadtan visszatekinteni a román-magyar együttélés újabb fekete lapjára, és levonni a tanulságokat, hogy ilyen többé ne történhessen.
