A müncheni Lajos-Miksa Egyetem egyik professzora arra hívja fel a figyelmet, hogy a Tudományos Akadémia ügyében készülő törvény felszámolná Magyarországon a kutatás szabadságát. A vendégkommentár szerzője, Martin Schulze Wessel, akinek szakterülete Kelet-Európa történelme, emlékeztet arra, hogy az Orbán-kormány csak nemrégiben kényszerítette ki a CEU egy részének távozását. A Parlament előtt lévő javaslat azonban még inkább átalakítaná a magyar tudományos életet. Annak értelmében ugyanis az MTA elveszítené kutató intézeteit, azokat egy állami szervezet alá rendelnék, a vagyonukkal együtt.
A következmények azonban beláthatatlanok lennének, bár a miniszterelnök ékesszóló retorikával a nagyobb hatékonyságra hivatkozva indokolta az Akadémia önállóságának felszámolását. Csak éppen adós maradt érdemi érvekkel. A szóban forgó intézmények ugyanis rendszeresen jó minősítést kaptak a nemzetközi testületektől. A hatalom igazi célja az, hogy elbitorolja a tudományt, szétverje annak önállóságát. Merthogy az intézmény egyelőre őrzi autonómiáját a hatalomnak az egész társadalomra kiterjedő uralmi törekvéseivel szemben.
Hogy hová vezethet ez a politika, azt jól látni az 56-os Intézet esetén. Orbán a tudomány és a társadalom területén is csupán barát-ellenség-képben tud gondolkodni. Ez a logika azt diktálja, hogy aki szembeszegül az elképzelésével, azt állami eszközökkel kell korlátozni, akadályozni, illetve legyűrni. Ebben a helyzetben az MTA több száz munkatársa küldött „segélykiáltást” Manfred Webernek. Európának döntenie kell. A magyar tudomány szabadsága forog kockán.
Kovács Zoltán tiltakozott, mert a portál a napokban olyan véleménynek adott hangot, miszerint a magyar kormány megpróbálja foglyul ejteni a teljes sajtót, sőt, ez ügyben csápjait már külföldre is kiterjeszti. Az államtitkár fontosnak tartotta megemlíteni mindjárt a legelején, hogy a súlyos állításokat tartalmazó jelentést egy olyan amerikai civil szervezet hozta nyilvánosságra, amely pénzt kapott Soros Györgytől. Továbbá több magas rangú tisztségviselője is a Nyílt Társadalom Alapítványnál dolgozott, vagyis az egész hóbelevanc a Soros-világ része. Ennek megfelelően Magyarországon csakis balliberális szerkesztőségeket támogat. És hiába is próbál semlegesnek látszani, befektetőként politikai céljai vannak. Kovács arra is hivatkozott, hogy a magyar sajtó sokkal színesebb annál, mint ahogy azt egyesek beállítják. Lásd az RTL és az Index népszerűségét. Azt is kifejtette, hogy a magyar sajtójog teljes mértékben összhangban áll az EU-normákkal.
Válaszában Harlan Mandel a Médiafejlesztési Befektetési Alaptól figyelemre méltónak tartja, hogy Kovács még csak nem is foglalkozott érdemben a fő kérdéssel, tehát, hogy a magyar állam ellenőrzése alá vonta a sajtót. A magyar válasz ezzel szemben nagyon jól illusztrálja, hogy ez a fajta hatalom nem fogad el semmiféle bírálatot. Viszont Orbán forgatókönyvének részeként megint jött a szokásos hablaty Sorosról, miközben nem lehet tagadni, hogy Fidesz közeli üzletemberek előbb megszereztek, majd egy kormánypárti alapnak ajándékoztak majdnem 500 orgánumot. Hogy az amerikai alapítvány kinek ad pénzt és honnan, az teljesen nyilvános. Az sem titok, hogy a független, tényekre épülő újságírást támogatja, a politikai sokszínűség, a kormányok elszámoltathatósága és a jogállam jegyében. De ha Kovács Zoltán számára fontos a magyar sajtószabadság, akkor csak nézze meg a Freedom House és a Riporterek Határok Nélkül idei jelentését, mert aszerint Magyarország ebből a szempontból már rosszabbul áll, mint Sierra Leone.
Az ártatlanság védelmét a magyar sajtó feltűnően nem szokta tiszteletben tartani, legyen szó a gyanúsítottak származásáról vagy a vallási hovatartozásáról. Ezt állapította meg a Bécsi Egyetem kutató csoportja, amely az EU megbízásából egy éven át összesen 7 tagállamban ellenőrizte ilyen szempontból a megjelent cikkeket, tévé- és rádiótudósításokat, híreket, független portálok jelentéseit. A program egyik közreműködője a magyar gondokat arra vezeti vissza, hogy nálunk igencsak problematikus a sajtószabadság. A Riporterek Határok Nélkül osztrák tagozatának vezetője hozzátette, hogy Ausztriában helyenként a magyar állapotokra emlékeztetnek a viszonyok. Pedig a bírálat fontos egy eleven demokráciában. De nem az újságírók számára kellene irányvonalakat kiadni, hanem a politikusoknak, mármint hogy meddig mehetnek el.
A jelentés kitér arra, hogy az osztrákoknál (is) sűrűn előfordul: feltételezéseket tényként tálalnak. Azon kívül sok esetben megadják a perbe fogott emberek állampolgárságát és vallását, főleg, ha külföldiekről, muzulmánokról vagy migránsokról van szó. Ily módon szítják a hangulatot az ilyen csoportok ellen. Főleg a bulvársajtóra jellemző ez az eljárásmód.
A New York Times kiadója arra figyelmeztet, hogy a sajtó elleni kirohanásaival az amerikai elnök rendkívül veszélyes légkört teremt külföldön az újságírók ellen. Sulzberger különösen azt nehezményezi, hogy Trump időről időre a nép ellenségeiként bélyegzi meg a média munkatársait, mert ezek után diktátorok és zsarnokok úgy érzik: a kijelentés legitimálja, hogy ők maguk lecsapnak a sajtóra. Ráadásul a kijelentés a sztálini Oroszországot idézi. Mint mondta, nem véletlen, hogy példátlan módon elszaporodtak az újságírók elleni támadások és zaklatások. Meg az sem véletlen – tette hozzá –, hogy külföldi politikusok ilyen mértékben használják a „hamis hír” kifejezést a sajtó lejáratására. A jelentés idézi az Article 19 brit emberi jogi szervezetet, miszerint két éve, minden eddiginél több, 78 újságírót öltek meg a világban. Azon kívül erősen korlátozzák a média tevékenységét olyan államokban, mint Oroszország, Törökország és Magyarország.
Kelet-Európában egyes kormányok keresik a kapcsolatot Putyinnal, mások félnek tőle. Az észt védelmi miniszter nemrég nyilvános előadásban ecsetelte igencsak részletesen, az orosz elnök miként fegyverzi fel hadseregét, illetve, hogy meg akarja osztani az EU-t és a Nato-t. Ezért sürgette a tagállamok egységét. Brüsszeli diplomaták és képviselők persze általában a szemüket forgatják, ha a balti országok kemény fellépést követelnek Moszkvával szemben, bár a keserű történelmi tapasztalatok megmutatkoznak a lengyelek hozzáállásán is. Varsó ezért nem hajlandó szövetségre lépni Le Pennel, illetve Salvinival, amíg azok csak dicsérni tudják a Kremlt, illetve kölcsönt vesznek fel attól. Viszont a térségben Orbán Viktor kifejezetten oroszbarát. A Krím megszállása után az unióból ő fogadta elsőként Putyint. A Roszatom építi Paks 2-őt. A lengyelek és a baltiak ugyanakkor ellenzik az Északi Áramlat 2-őt, mégpedig azzal a felkiáltással: a Nyugat importálja azt a gáz, amellyel megmérgezik.
A világiság európai hívei aggódnak a keresztény-nacionalista populizmus fellendülése miatt, a Felvilágosodás földje sötét előjeleket tapasztal. Pedig a kereszténydemokrácia 1945 után véglegesen szakított a keresztény tekintélyelvűséggel és a politikai közép pártjai olyan eszményeket hirdetnek, mint a szólásszabadság, a jogállam, a rasszizmus elutasítása. Csakhogy jön fel a populista, idegengyűlölő jobboldal, amely gyakran ölt magára vallásos, keresztény-nacionalista köntöst, még ha vezéreik nem is számítanak túlzottan hívőnek. Ilyen pártok már hatalomra jutottak Magyarországon, Olaszországban és Ausztriában. Ezek az erők nem nyíltan állnak szemben a demokráciával, de egynémely híveik nemigen becsülik sokra ezeket az értékeket.
Az idők jele lehet, hogy a földrész legfontosabb kereszténydemokratája, Merkel a minap szükségét érezte, hogy kijelentse: a történelem tanulságai miatt meg kell mondani a fiatal nemzedékeknek, hogy miért támogatjuk a jogállamot, miért vetjük el az intoleranciát és az emberi jogok megsértését. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a muzulmán menekültek bevándorlása még a baloldalon is felerősítette a migránsellenes érzelmeket. Az ellenszer egy olasz szakember szerint az lehet, ha megmutatjuk, hogy ezek az emberek nem ultrakonzervatív hitet hoznak magukkal, hanem éppen az elől menekülnek. De felbukkanásuk kihívás Európa kulturális, vallási és humanista öröksége számára, Sok metafizikai hit követőinek meg kell védeniük ezt a hagyatékot.
Salvinitól Orbánig, az etnikai nacionalisták eltérítik a vallási témákat, hogy ily módon támasszák meg saját politikai programjukat, ám ezt a haladó erők nem hagyhatják annyiban. Így látja a kérdés a Yale Egyetem egyik tanára, valamint szerzőtársa, egy cambridge-i PhD-diák. Feltűnőnek tartják, hogy mennyi vallásos embert vonz az olyan, tekintélyelvű vezetők retorikája, mint a magyar kormányfő, az olasz belügyminiszter, vagy a brazil, illetve indiai elnök. De Le Pen és Wilders is szívesen emlegeti a zsidó-kereszténység gyökereket a nyugati civilizáció alapjaként. Orbán a keresztény kultúra védelmét az állami doktrína szintjére emelte.
Kulcsfontosságú a kapcsolat a populizmus és a vallás között. Amit Putyinnál, Salvininál, Orbánnál és a többieknél látunk, az vallással leöntött válasz a világi kormányzásra. Nem egyszerűen arról van szó, hogy bomlanak le a liberális értékek. Egyre nagyobb a gyanakvás a világiassággal és az azt hirdető elittel szemben. És noha Nyugaton egyre kevesebben gyakorolják a hitüket, a populisták nagyon ügyesen eltérítették a vallást a maguk céljaira. Úgy tüntetik fel, hogy az új közmegegyezés alapja lehet egy olyan társadalomban, amely elvesztette erkölcsi igazodási pontját. A kapitalizmust igyekeznek egyfajta hagyományos vallási keretbe helyezni. A vallási témákat és hagyományokat menedékként kínálják egy lelketlen világban. A baloldalnak meg kell találnia az ellenszert, mert máskülönben a tőkés rendszer új fűzőbe kényszerül.
A konzervatív lap azt ajánlja, hogy a politikusok használják ki a menekültek szakképzettségét és ne tegyenek úgy, mintha ezeket az embereket távol tudnák tartani, mert akár tetszik, akár nem, a migránsok jönni fognak. A kommentár rámutat, hogy a nagy pártok úgy gondolják: megnyertek egy menetet az idegengyűlölők ellen, mert a populisták ugyan valamelyest javítottak korábbi eredményükhöz képest az európai választáson, de lényegesen visszaesett az érkező menedékkérők száma. Éspedig azért, mert a kormányok rávertek a szélsőjobbos politikára és megkeményítették a hangot. Közben azonban az idén csaknem 2 ezren keltek át Észak-Afrikából olasz vizekre, de közben majdnem 350-en fulladtak vízbe. A halálozási arány ezek szerint 18 %.
De az egész migrációs folyamat tele van nyilvánvaló kudarcokkal. Olaszország nem engedi be a hajótörött menekülteket begyűjtő civil hajókat. Líbiában páratlanul nyomorúságosak a menekülttáborok. A körülmények csak ösztönzik az embereket, hogy átkeljenek észak felé. Az EU a tömeges népvándorlás láttán pánikba esett, megpróbálta villámgyorsan lezárni a kapukat, de csak odébb helyezte a válságot. Ám ha a klímaváltozás folytán sűrűbben fordul elő szárazság, illetve áradás, akkor a 2015-ös számok eltörpülnek majd az akkor útra kelő tömeghez képest.
Itt főleg a középpártok hibája érhető tetten, mivel túl könnyen megadják magukat a szélsőségeseknek, de nem gondolják végig a következményeket. Olyan politikára van szükség, amely nyereségnek tekinti a migrációt. Munkát, értelmes foglalatosságot kell adni ezeknek az embereknek. Annál is inkább, mert sok fejlett országban egyre kevesebb gyerek születik. A befogadást azonban meggyőződéssel kell csinálni, mert a szélsőjobb a félelmekre alapoz. Minden társadalom szükségképpen rá fog jönni: nem lehet megkerülni a kölcsönös előnyöket hozó együttélést, mert eddig bármivel is próbálkoztak, az nem tudta meggyőzni a bajba jutott tömegeket, hogy maradjanak ott, ahová rakták őket.
A Fidesz-képviselők jóvoltából Handó Tünde átvészelte a jogsértési eljárást az Országgyűlésben, amely ily módon megerősítette Orbán védencének hatalmát, noha szemére hányták, hogy visszaél hatalmával a bírák kinevezésekor. A miniszterelnök ugyan a múlt hónapban engedményt tett, amikor meghatározatlan időre jegelte a közigazgatási bíróságok felállítását, ám a tegnapi döntés azt jelenti, hogy kitart az igazságszolgáltatás általa létrehozott rendszere mellett, noha az összeütközéshez vezetett az unióval. Menet közben az Európai Bíróság törvénytelennek nyilvánította a bírák kora nyugdíjazását, a Velencei Bizottság pedig úgy foglalt állást, hogy túl nagy hatalom összpontosul Handó kezében.
Liberális kortársként és egyben Orbán Viktor legnevesebb bírálójaként mutatja be a lap az olvasóknak Heller Ágnest, éspedig abból az alkalomból, hogy a filozófusnő ma a frankfurti Szent Pál-székesegyházban beszédet tart Anna Frank születésének 90. évfordulója alkalmából. Ők ketten egyidősek lennének, csak Heller túlélte a holokausztot az édesanyjával együtt, ám az édesapja ott maradt a táborban. A háború után úgy gondolta, hogy a marxizmus jelenti az egyedüli helyes választ a népirtásra, ám jött 1956, és az asszonyt utána őrizetbe vették, kizárták a Tudományos Akadémiából. Majd 1977-ben Ausztráliába emigrált, mert még a legvidámabb barakkban is elege lett az önkényuralom áporodott levegőjéből. A mai napig liberális, aki azonban nem szereti az illúziókat. Zsidó világpolgárként ingázik New York és Budapest között. Orbánt nyíltan zsarnoknak nevezi. Óv az idegenellenes nacionalizmustól, amit a miniszterelnök és emberei szabadítanak rá az országra. Heller kortárs és a jelen éber megfigyelője.
